Jelen-lét Magazin

Természet és világnézet a harmadik évezred elején (5. rész)

2012-02-05T19:06:00.001+01:00

A holisztikus gyógyászat alapelveinek bemutatása után jelen alkalommal megvizsgáljuk, hogy miképpen lehet a szeretet- és világhiány néhány hétköznapi pszichoszomatikus betegség okozója, valamint igyekszünk láttatni, hogy mi módon nyilvánul meg testi szinten az istenalakú hiány József Attila életművében és költészetében. Olyan összefüggésekre kívánunk rámutatni, melyek a József Attila-kutatás berkein kívül talán kevésbé ismertek, s amik reményeink szerint magyarázattal szolgálhatnak a népbetegségnek számító emésztési problémák zömére. Összetettségénél fogva a költő többszörösen rétegezett lelki gondjaival e helyen csak annyiban foglalkozhatunk, amennyire ezt témánk feltétlenül megköveteli: helyette az előző rész tematikáját folytatva a szomatikus tünetek pszichés aspektusainak tárgyalására helyezzük a hangsúlyt.

Tudjuk, hogy rengeteg probléma fakadhat a helytelen táplálkozás és az emésztőszervrendszer nem megfelelő működéséből. Ennek leggyakoribb formája, ha valakinek „ég a gyomra”, illetve „gyomoridege” van. Közismert az is, hogy például „a depressziós emberek konfliktusai testileg különösen a táplálékfelvételi traktus zavaraiban fejeződnek ki, lévén, hogy szimbolikusan az képvisel minden kívánságot, megfogást, befogadást, és bekebelezést. Náluk, ha konfliktushelyzetbe kerülnek, pszichoszomatikusan könnyen előjönnek a garat, a garatmandulák, a nyelőcső bántalmai és a gyomorpanaszok.” (In. Fritz Riemann: A szorongás alapformái. Háttér Kiadó. Bp. 82.) Nem véletlen tehát, hogy nyelvünk valami negatív élmény, stressz vagy lelki probléma sikertelen feldolgozását szintén az emésztéssel hozza kapcsolatba: valaki nem tud „megemészteni” valamit. (Lásd ebben az értelemben József Attila Magad emésztő... című versét.) Szintúgy gondot okozhat, ha a huzamosabb táplálékhiány miatt a gyomorsav a gyomor falát marja, vagyis a gyomor „önmagát emészti.” Mindkét esetben (tehát testi és lelki értelemben egyaránt) a harmónia hiányával és a kiegyensúlyozatlan táplálkozással van dolgunk. Ha például az emésztés során sejtszinten a terminális oxidáció, tehát az „égés” nem tud megfelelően bekövetkezni, erjedés indul be (ugyanúgy, mint ahogyan a cefre szesszé fermentálódik, erjed) és krónikus hipoxiás (oxigénhiányos) állapot léphet fel, aminek következtében a szervezet elsavasodik. Mivel a test energiahiányban szenved, gyakran jelentkezik krónikus fáradság-szindróma, s drasztikusan megnő az ember alvásigénye. (József Attila egykori analitikusa, Gyömrői Edit így emlékezik vissza az analízis kezdetére: „Mikor Attila hozzám került, néha egy hétig, két hétig nem kelt föl.” (Idézi: Szabolcsi Miklós: József Attila élete és pályája. „Kemény a menny” (1927-1930). Kész a leltár (1930-1937). Kossuth Kiadó. Szekszárd. 2005. 612.) Ha a szervezet elsavasodik, a tünetek közvetlenül visszahatnak az ember hangulatára, kedélyállapotára, s az ember „besavanyodik”. A haragos, dühös, szívében indulatos személyt pedig, szinonimájával, a „mérges” jelzővel illetjük. Metafizikai síkon vizsgálva, az égés olyan misztérium, amely három létszintet köt össze. Természete szerint átlényegülésen alapul, a folyamat során hamu és füst keletkezik, az eredeti szubsztancia átalakul: anyagi szinten hamuvá lesz, melyből új élet sarjad, de egyben légneművé is szublimálódik – nem beszélve a felszabaduló (hő)energiáról, ami a fény alacsonyabb rezgésszámú formája. Hasonlóképpen, a szervezetben sejtszinten (a mitokondriumokban) éppen ilyen égési folyamat, oxidáció zajlik le a táplálék feldolgozása során, melynek végterméke a „salak” mellett az ATP, vagyis az energia (mint a szervezet energiaraktárának anyagi manifesztációja), de ennek az átalakulásnak a következménye a szabadgyökök felhalmozódása is, vagyis az öregedés. Érdemes ezért figyelembe venni Lenkei Gábor szavait, aki szerint „ma az emberek azt hiszik, hogy táplálkoznak, amikor esznek. Nagy különbség van az evés és a táplálkozás között. Nem minden étel táplálék. A szó őrzi az eredeti bölcsességet: »táplál«. Ebből lett a »táplálék«.” (In. Cenzúrázott egészség. A betegségipar futószalagján. Felelős kiadó: Dr. Lenkei Gábor. 2004. 99.) Hippokratész mondása így („A halál a belekben lakik.”) megdöbbentően összecseng Horatius szavaival: „Quod me nutrit, me destruit.” („Ami táplál, az el is pusztít.”). Amint kicsiben, úgy nagyban, amint bent, úgy kint: az egyén életritmusa, mint az óra kis- és nagymutatója, úgy aránylik egymáshoz és függ össze az egyén életritmusa a világ ütemtervével.

Nem szerencsés azt gondolnunk, hogy a táplálkozás kizárólag biológiai funkció, hiszen „az evés aktusának van [...] egy másik arca is, amely a mágiával és a primitív vallásokkal kapcsolatos – úgy is lehetne fogalmazni, hogy valaminek az elfogyasztása által egyesülünk. A leölt állat, ember vagy isten megevése egyfajta átlényegítő aktus; az áldozat erényei és bölcsessége átszállnak abba, aki a testébe fogadja, és bekövetkezik valamiféle misztikus egyesülés. A szokások és a rituálék változhatnak, de az elv mindig azonos: valamiféle spirituális szubsztancia kerül át az elfogyasztott állatból, emberből vagy istenből abba, aki megeszi, és e szempontból tökéletesen közömbös, hogy ausztráliai vademberekről, a magasfokú civilizációt létrehozó aztékoktól, vagy a Dionüszosz-kultusz fénykorának önkívületes ünnepségein részt vevő görögökről van-e szó. [...] Ennek az ősi egyesülésnek visszhangjai szólalnak meg – a keresztelési lakomáktól a halotti torokig – az asztalközösség különféle szertartásaiban, a szimbolikus kenyér- és sókínálásban, vagy abban az indiai tabuban, amely tiltja, hogy más kasztbelieket hússal kínáljanak. Az orális erotika vagy a legtöbb nyelvben fellelhető furcsa kifejezések, mint »úgy szereti, majd’ felfalja« szintén arra emlékeztetnek, hogy az ember nem csak kenyéren él, és hogy a látszólag legegyszerűbb önfenntartó tevékenység is tartalmazhat önmeghaladó elemeket.” (In. Arthur Koestler: Szellem a gépben. Európa. Bp. 2000. 294-296.) Ahhoz, hogy jobban megvilágítsuk ennek a misztériumnak a lényegét, idézzük fel Hamvas Béla szavait: „Anyánk méhében köldökünkkel vagyunk a világhoz nőve. Amikor megszületünk, szájunkkal. A szem érzékszerveink között az absztrakt; azzal a tárggyal, amelyet lát, sohasem lép közvetlen kapcsolatba, és nem tud vele összenőni. A fül a dolgokat valamivel közelebb ereszti. A kéz meg is fogja. Az orr már a dolgok páráját is beszívja. A száj, amit megkíván, magába veszi. És csak akkor tudom meg valamiről, hogy micsoda, ha megízleltem. A száj a közvetlen tapasztalat forrása. A kisgyerek ezt még tudja. Mikor valamivel meg akar ismerkedni, azt a szájába dugja. Az ember később elfelejti. Pedig csak akkor tudom meg, ki ez az ember, ha szájamból való szóval szóltam hozzá; nőről csak akkor szereztem tapasztalatot, ha megcsókoltam; csak akkor tettem valamit magamévá, ha megettem. A szemvilágnál, a fülvilágnál, sőt még a kézvilágnál is a szájvilág sokkalta közvetlenebb, éppen ezért vallásosabb, mert közelebb van a valósághoz. Ezért van mély rokonság az evés és a tanulás között, mint Novalis mondja. Ezért mindnyájunk anyja a föld, aki bennünket a szánkon keresztül táplál, és összenövünk azzal, amit nekünk nyújt. A szájnak három tevékenysége van: beszél, csókol és táplálkozik. A beszédről most, sajnos, hallgatnom kell; a csókról is, bár nem szívesen. Csak annyit, hogy a számmal vagyok közvetlenül a világhoz nőve, és ebben a hozzánövésben három tevékenységem lehetséges: vagy adok, vagy veszek, vagy adok is, veszek is. A szóval adok; a táplálékkal veszek; a csókkal adok is, veszek is. A szó iránya kifelé, a táplálék iránya befelé. A csók iránya kifelé és befelé, vagyis a kör. Az egyik tevékenység persze a másik kettőt nem zárja ki, sőt alátámasztja, mert amikor a föld engem táplál, akkor hozzám beszél, illetve tanít, de meg is csókol, amikor a szép nőt megcsókolom, eszem belőle és ő belőlem, és mind a ketten táplálkozunk egymásból, és tanítjuk egymást és szólunk egymáshoz, legtöbbször olyasmit, aminek mélységéhez a szó kevés. A táplálkozás háromféle. Az ember eszik és iszik és lélegzik. A hagyomány nagy tudományába beavatottak tudják, hogy az étel szoros kapcsolatban áll a testtel; az italról tudják, hogy ennek értelmi megfelelése a lélek világa; a lélegzés pedig spirituális táplálkozás. A nők, hogy lényük spiritualitását intenzívebbé tegyék, illatszereket használnak, a férfiak pedig dohányoznak.” (In. A bor filozófiája. In. Uő: A magyar Hüperion és más magyar vonatkozású esszék II. Medio Kiadó. 212-213.)

E rövid bevezető után térjünk rá arra, hogy milyen szomatikus tünetei vannak az istenalakú szeretet- és világhiánynak József Attila életművében! A költőnél már párizsi tartózkodása idején vannak gyomorbántalmakra utaló, filológiailag is igazolható jelek, tünetek. (Később, 1931-ben épp e panaszok miatt került kezelésre Rapaport Samuhoz.) Valószínű, hogy a rendszertelen táplálkozás és életvitel („Rettenetes, hogy mennyibe kerülnek a társadalmi kapcsolatok.” – írja József Jolánnak), a stresszes életmód és egyéb hétköznapi okok váltották ki a manapság is nagyon gyakori emésztőrendszeri problémákat. (A szervezetben „ott szakad el a vászon, ahol az a leggyengébb”.) Szintén Jolánnak címzett levelében írja 1927 márciusában: „Az összes hashajtók elfogytak – a karlsbadi só még tart, de nem használ. Szám íze elviselhetetlen – a szagát nem ösmerem, de mindenesetre mentholt szopogatok. Azonban mindezeket nem azért írom, hogy pénzt küldj, ne érts félre. [...] Gyomromat itt meg se vizsgálták, csak fölírtak egy csomó drága vacakot táplálkozás céljából. [...] Olyan vagyok, mint a terhes asszony, mindent megkívánok, és semmit se tudok enni. Még a gyümölcs megy a legjobban, természetesen nyersen, mert főve rá se birok nézni. Mindenesetre ennek nézz utána, mert gyomorbajjal nem vagyok hajlandó élni, de alávetem magam akár egy másfél éves szigorú kúrának.” (In. József Attila Párizsban. Szépirodalmi Könyvkiadó. Bp. 56. = József Attila válogatott levelezése. Sajtó alá rend., jegyz. Fehér Erzsébet. Bp. Akadémiai Kiadó. Bp. 1976. 142. A gyomorbántalmakra utal továbbá, s lábjegyzetben idézi még: Valachi Anna: A névvarázstól a pszichoanalízisig. József Attila, Sigmund Freud és Róheim Géza. In. Testet öltött érv. Az értekező József Attila. Szerk.: Tverdota György, Veres András. Balassi Kiadó. Bp. 2003. 161.) A karlsbadi só (pontosabban, annak vízben oldott formája) valóban sokáig használatos volt gyomorpanaszok enyhítésére, s a népi gyógyászat is ismerte. Erről az egyik orvosi szakkönyv a következőképpen tájékoztat: „A gyomorsavtúltengés, valamint az idült gyomorhurut, fekély stb. természetes gyógymódjának legfontosabb kelléke a gyógyvizes ivókúra. [...] Az ivókúránál az úgynevezett alkalikus, lúgos, gyengén szulfátos és gyengén konyhasós, híg vizek jönnek számításba, amelyeknek legklasszikusabb képviselő az egész világ által elismert karlsbadi források. Majd minden ország rendelkezik hasonló összetételű alkalikus gyógyvizekkel, így hazánkban a budapesti gyógyforrások közelítik meg leginkább a karlsbadi vizek összetételét. [...] E gyógyvizeknek azonban nemcsak a gyomor nyálkahártyájára van közvetlen hatásuk, hanem a felszívott víz az egész szervezet összes sejtjeire és azok életfolyamataira, a vér összetételére [ha a szervezet elsavasodik a vér összesűrűsödik – M.G.] is kihat. Így az úgynevezett sav-lúg egyensúlyról gondoskodnak, a betegnek a savi irányban eltolódott anyagcseréjét ismét helyrebillentik.” (In. Orvosunk a természet. Ékezet Kiadó. Bp. 1993. Dr. Arany György „Gyógyító természet” című művét átdolgozta és szerkesztette: Ferenc Zsuzsa. 124-125.) „Ami a gyümölcsöket illeti, azok hámozva, sütve, főzve, kompót alakjában előnyösek” (= uo. 124.), ám József Attila így „rájuk sem tudott nézni”, csak nyersen tudta elfogyasztani őket. S hogy a költőnek ez sem használt, az arra bizonyíték, hogy oki szinten nem szűnt meg a baj, csupán a tünetei enyhültek valamelyest. Ahogyan Jókai Anna megfogalmazta: „a látlelet, a diagnózis pontos: a tévedés a terápiában van. Drasztikus tüneti kezelés, felületi gyógyjavallat.” (In. Por és Istenpor. Az istenalakú hiány József Attila költészetében. = Tiszatáj, 2005/4. sz. 44.)

A táplálkozás, annak nem megfelelő volta, illetve hiánya már a költő legkorábbi verseiben hangot kap („de szeretnék gazdag lenni, / egyszer libasültet enni”) és végigkíséri az egész József Attila-életművet. „Harmadnapja nem eszek, / se sokat, se keveset” – olvassuk a Tiszta szívvel című költeményben. „Ó, barátaim, hét napja nem ettem” – kiált fel Hét napja című versének utolsó soraiban. „Sovány vagyok, csak kenyeret / eszem néha” – kezdődik az Eszmélet III. verse. Végül című versében a rendszertelen és hiányos étkezéséből vezeti le kínzó gyomorbaját: „Két naponként csak egyszer ettem / és gyomorbajos lett belőlem.” A testi rosszérzés megfogalmazásának jellegzetes módja József Attilánál a belső égés vissza-visszatérő képzete, ami az Eszmélet ciklus VI. darabjában eképpen jelenik meg: „Sebed a világ – ég, hevül / s te lelkedet érzed, a lázat”. Nem mentes a motívumtól a Kései sirató „halotti tora” sem: „Harminchat fokos lázban égek mindig […] / de nem futja, már látom, az időből, / a tömény tűz eléget”. A költő utolsó versei között számon tartott Bukj föl az árból erről a következőképpen tudósít: „Gyulékony vagyok, s mint a nap, / oly lángot lobbantottam – vedd el!” A belső izzás képe a (Szól a szája szólítatlan...) elnevezésű töredék mellett legközelebbi módon a Külvárosi éj záró részletében bontakozik ki: „Szegények éje! Légy szenem, / füstölögj itt a szívemen, / olvaszd ki bennem a vasat, / álló üllőt, mely nem hasad, / kalapácsot, mely cikkan pengve, / – sikló pengét a győzelemre.” Fontos kiemelni, hogy a (Szól a szája szólítatlan...) című fragmentum József Attila pszichoszomatikus tüneteinek legrészletesebb kivonata: „Szól a szája szólítatlan, / gondja kél a gondolatban / erőlködik ám az erkölcs / zsigereim zsugorgatja”. A öngyógyító ráolvasás-jelleg a folytatásban válik nyilvánvalóvá: „ne bolondozz a belemben / ne kopogj a kebelemben / babos vesémet ne vesd ki / ne lankaszd a lábaimat / ne szakaszd a száraimat ne kanyarogj a karomban / ráncom-redőmben ne rejtezz / ne lúgositsd a savamat / ne szorongasd a szavamat / [...] ráncom ne rángasd, redőmben ne rejtezz / ne torlaszd el a torkomat / ne lapulj meg a lépemen / ne kiáltozz a képemen / csigolyáim ne csikorgasd / fürtöm tövét ki ne forgasd / [...] Mintha égnék, láng jár végig / lábujjamról lobog égig / ne nyisd meg az oldalamat”. A töredék ekképpen zárul: „kicsurran a forralt kőnek / vasból való váladéka”. A szöveg egyértelműen rokonítható a finn és a vogul népköltészettel, melyet József Attila komolyan tanulmányozott. A Kalevala XVII. énekében található ún. Vipunen-epizódról van szó, melyben Vipunen híres varázstudó, táltos, akinek zsigereiben Vejnemöjnen kovácsműhelyt rendez be, s ott vasat izzít és kovácsol. (Az összefüggés felismerése Varga Domokosnak köszönhető.) A finn nemzeti eposszal való stiláris hasonlóság mellett azonban – írja Tverdota György Huszonnégy sor a testi szenvedésről című tanulmányában – „a (Szól a szája szólitatlan…) páratlanságát az okozza, hogy sehol ilyen teljes körűen és ilyen mélyrehatóan nem vall a költő, mint ebben a művében, a lelki betegsége következtében őt legyűrő elviselhetetlen testi szenvedésről.”

„A szenvedés lenne a kulcs a költészethez?” – teszi fel a kérdést Orbán Ottó József Attila analízise című írásában. E kérdésben nem feladatunk állást foglalni, azonban fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy a holisztikus medicína szerint az analógia törvényének érvényre jutását József Attila esetében is megfigyelhetjük. Erhard F. Freitag szerint ugyanis „a gyomorhurut a nyombélfekély előzménye, amely akkor áll elő, ha a korábbi figyelmeztetéseket nem vettük figyelembe. A túlzott savképződés révén a gyomor mintegy saját magát emészti. Ilyenkor »savanyú képet vág« az illető, hisz valami olyat nem tud megemészteni, ami saját környezetében vagy a személyes szférájában adódik A gyomorbetegnek kudarcélménye van, valamit nem tud elfogadni, megváltoztatni, nehézséget okoz neki egy adott helyzet feldolgozása.” (In. Erhard F. Freitag: Szövetségesünk a tudattalan. A sikerhez vezető szellemi út. Magyar Könyvklub. Bp. 1996. 202.) A máig sok vitát kiváltó Szabad-ötletek jegyzékében azt írja a költő 1936 májusában, hogy „a bajok lerakódnak / az emberben, mint a / csontokban a mész”. A Nagyon fáj kötet egyik kulcsversében, a Levegőt! oly gyakran idézett soraiban is feltűnik a jelenség: „Felnőttem már. Szaporodik fogamban / az idegen anyag, / mint szívemben a halál.” Tudjuk, hogy József Attila a Szabad-ötletek jegyzéke lejegyzése előtt fogorvosnál járt, s fogfájásának enyhítésére arzént tettek a fogába. Erre a szerző a szövegben nyílt utalást is tesz. Ismert a költő intenzív dohányzási szenvedélye, s a Szabad-ötletek írása közben is többször rágyújt. A népi gyógyászat ismerte a füst „gyógyító” hatását a fogfájásra, mely úgy zajlott, hogy a pipázás során a füstöt „ráengedték a fájós fogra”. A fog másik jelentésében utal a jövő időre, vagyis mintegy „előrevetíti” a gyógyulást. Egy harmadik jelentése pedig az el- és befogadással, a „bekebelezéssel”, a kebelbe, az ölbe fogadással, valmely egzisztenciális „fogódzó” találásával áll kapcsolatban. Ez utóbbit támasztja alá, hogy „rossz fogak arra utalnak, hogy csekély a bizalom az emberben a saját ereje és lehetőségei iránt. A szuvasodáskor maga az immunrendszer is már gyenge, ez viszont megint csak az élethez való általános hozzáállással függ össze.” (In. Erhard F. Freitag: i.m. 201.)

A befogadásától, kudarctól való félelem miatt kialakuló izgalmi, stresszes nyugtalanság, zavart lelki-szellemi állapot hatására az embernek gyakran „elakad a szava”, vagy össze-vissza beszél, nem tud egy „magvas” gondolatot sem mondani, esetleg „gombóc van a torkában”. A Szabad-ötletek jegyzékében is felbukkan a költő „rágási kényszere”: „hát mit tegyek / valakit föl kellene falni / szájba venni és rágni”. Bányai László, a költő egyik sógora jegyezte fel, hogy „Attila az utóbbi években nála fellépett kellemetlen és állandóan fokozódó gyomorpanaszokról beszélt. Nem egyszer ételundor formájában fellépett étvágytalanság, étkezés után pedig tompa gyomorfájás voltak ennek leggyakoribb tünetei. De ezeken felül is elég gyakori ideges rosszullétei voltak, amely rosszulléteket gyomrának a »bizsergése« vagy »lebegése« kísért. Mint említette, e panaszok eredendő okát az elsődleges vizsgálat nagyrészben a hiányos és rendszertelen táplálkozásban, valamint az ezek által előidézett zavarokat hatékonyan támogató mértéktelen dohányzásban és feketekávé fogyasztásban vélte felfedezni. Mindezeknek romboló hatását természetesen csak fokozta a legyöngült szervezet és az eredendően is érzékeny idegrendszer.” Ugyancsak ő írja, hogy „egyetlen egészen különös és csak nehezen, talán csak alapos lélekelemző kutatással megmagyarázható szokása volt: a legutolsó falatot negyedórán át is majszolta, forgatta a szájában. Már a kínos lassúsággal megsodort cigaretta is ott volt a kezében, már rá is gyújtott, de állkapcsa még egyre mozgott, mint a kérődző állaté. Mikor egyszer megkérdeztem őt erre vonatkozólag, középső és mutatóujjával megkopogtatva az arcát, ezt a megdöbbentő feleletet adta: – Nem tudom lenyelni…” A vastagbél és a gyomor, mint az emésztés kulcsfontosságú részterületei, a szervezet egyéb mikroterületein (pl. haj, fül, nyelv, talp, fogazat stb.) is leképződnek. A fog a férfierő szimbóluma (vö. a költő szexuális zavaraival), s ha huzamosabb ideig fennáll a száj kémhatásának savassága, kimarja a felszínt, a zománcot, s a fog kilyukad. A lyukat be kell tömni, az űrt ki kell valamivel tölteni, a hiányba tartalmat kell sűríteni. Mint látjuk, az emésztőcsatornán lefelé haladva tünetként megjelenhetnek gyomorpanaszok, pl. (savtúltengés), mely áttételesen leképződhet a fogazaton is. „Ha elváltozás keletkezik a fogak tartószerkezetében, fontos belső szervek működése is megváltozhat. A rossz fog okozhat szívpanaszokat, de hat a vese, a hólyag, a máj, az epe, a tüdő, a vastagbél, a gyomor, a hasnyálmirigy és s vékonybél állapotára is.” (= Gyógyhír Magazin, 2006/3. sz. 6.) A költő a diagnózis pontosságával, a tünetek egy részének felsorolásával fogalmazza meg gyomorbántalmait Végül című versében, ám oly módon, hogy a Vágó Márta-szerelem a gyomorbajjal karöltve világgá tágul: „Két naponként csak egyszer ettem / és gyomorbajos lett belőlem. / Éreztem, forgó, gyulladásos / gyomor a világ is és nyálkás, / gyomorbeteg szerelmünk, elménk / s a háború csak véres hányás. / Mert savanykás csönd tölti szánkat, / szívembe rúgtam, ordítson már!” Vessük ezt össze a mondottakkal és a modern gyógyászat eredményeivel! „A gyomorsavtúltengés a gyomor azon megbetegedése, amely nevében hordozza a betegség fő tünetét. A gyomorban több gyomorsav képződik a kelleténél, főleg ideges okok következtében, ami kellemetlen tüneteket vált ki. A beteg gyomortáji fájdalmakon kívül gyomorégésről panaszkodik, mintha parázs égetné a gyomrát, ez felhatol a nyelőcsövön át. Savanyú felböfögés jelentkezik, gyakran hányás, erős nyáladzás. [...] Emellett általános tünetek észrevehetők, mint levertség, fejnyomás, teltségérzet a gyomorban, émelygés, étkezési undor. A nyelv bevont, lepedékes, a szájíz kellemetlen. A gyomormirigyek túlzott savtermelésének oka – mint már említettük – ideges, de gyakran heveny, azaz idültté váló gyomorhurut következménye. Ilyképpen mindazok a tényezők, [...] mint alkohol, nikotin, fűszeres és nehezen emészthető, puffasztó, zsíros ételek, falánk étkezési mód, kevéssé megrágott ételek [a költő az utolsó falatot hosszú percekig rágta, mert – állítása szerint – nem tudta lenyelni – M.G.] lenyelése -, váltják ki a túlzott savtermelést.” (In. Orvosunk a természet. Ékezet Kiadó. Bp. 1993. Dr. Arany György „Gyógyító természet” című művét átdolgozta és szerkesztette: Ferenc Zsuzsa. 123.)

Fontos hangsúlyozni, hogy József Attila gyomorpanaszainak zöme kisgyerekkori traumákra és a szeretet hiányára vezethetők vissza, de a komolyabb testi tünetek lejegyzésére első ízben Párizsban került sor. Az egymásnak több ponton ellentmondó visszaemlékezések abban megegyeznek, hogy József Attila kiújult gyomorbántalmait gyógyítandó került pszichoanalízisbe. Hogy a gyomorbántalmak valóban jelentkeztek 1931 tavaszán, arról dr. Weil Emiiné született Leichner Zsuzsanna memoárja is tanúskodik: ,,József Attilának egyszer fájt a gyomra és kijött hozzám röntgen-vizsgálatra.” Nem könnyű eldönteni, hogy mi váltotta ki újra Budapesten a párizsi diákévet végigkísérő emésztési zavarokat. Németh Andor visszaemlékezése szerint a költőt kilátástalan anyagi helyzete és a Nincsen apám, se anyám című kötetének kedvezőtlen kritikai fogadtatása miatti elkeseredés egyaránt kínozta, amikor az émelygés, a gyomorlebegés – a párizsi koplalások óta – újra rátört. Az egykori barát így ír: „Rossz közérzése kivetül a világra. Az is olyan, mint egy gyulladásos, nyálkás gyomor. Végzetére egy napon találkozik egy szegedi orvos ismerősével, aki kevéssel előbb költözködött fel Pestre. Elpanaszolja neki állapotát. Furcsa véletlen. A szóban forgó orvos az ideges eredetű gyomorbetegségek specialistája. Lélekanalitikus. Megígéri Attilának, hogy foglalkozik vele. De az analízisért fizetni kell, különben hatástalan, Attilának pedig nincs pénze. Abban állapodnak meg tehát, hogy Attila a kezelésért járó orvosi díjazás fejében sajtó alá rendezi az orvos kéziratát az ideges eredetű gyomorbajok pszichoanalitikus kezeléséről." (In. Németh Andor: József Attila és kora. In. Uő.:. A. A szélén behajtva. Bp. 1973. 447-448.) Ez a könyv Rapaport Samu Ideges gyomor- és bélbajok keletkezése című munkája volt, melynek stilizálásával fizette meg a költő a kezelést. Szántó Judit, a költő ekkori élettársa minderre így vélekszik: „Egy nap a 6-os villamoson összetalálkozott egy szegedi orvos ismerősével, dr. Rapaporttal. Nagyon örültek a találkozásnak. Az orvos kérte Attilát, keresse fel, mert munkát tud számára. Ez megtörtént, és megállapodtak abban, hogy Rapaport könyvét ’Ideges gyomor- és bélbajok keletkezése és gyógyulása’ Attila stilizálja. Attila elvállalta, és ahogy a különböző freudista alapon vizsgált gyomorbetegségeket az anyag megvilágította előtte, úgy fedezte fel magában a tömeges tüneteket, holott egy fél évvel ezelőtt, amikor kivizsgáltattuk Attila gyomorbaját, az orvos megállapította (nem Rapaport), hogy Attila – ezekkel a szavakkal – félig éhen vagy halva. Előzőleg is Eta már passzírozott ételekkel próbálta kúrálni, eredmény nélkül, mert bizony Attila nagyon sovány volt.” (In. Szántó Judit: Napló és visszaemlékezés. Sajtó alá rendezte: Murányi Gábor. Bp. 1986. 89.) Más pszichoszomatikus tünetekre is rábukkanhatunk, ha vetünk néhány pillantást a következő két visszaemlékezésre. József Jolán felülmúlhatatlan drámaisággal írja le a költő megérkezését Balatonszárszóra 1937 novemberében, amikor József Attila kvázi-veszélyhelyzetben cserbenhagyja az ereje. A vonatról való leszállás közben úgy érzi, fél oldalára megbénult: „Alig értünk ki vele a peronra, Attila összeroskadt. – Jaj nekem, megbénult a jobb oldalam… Jaj nekem… Arca hamuszürke lett, és olyan rimánkodó, kétségbeesett arccal nézett rám, hogy azt hittem, menten megbolondulok kínomban… – Állj fel, Attila. Le kell szállnunk. Arca rimánkodva grimaszba torzult. Nyöszörgött: – Nem tudok. Megbénult az egész oldalam… Jaj nekem… Kidobtam a kabátokat a sötétségbe, és legurítottam a bőröndöket a lépcsőn. Attila elnyúlva feküdt a peronon és nyöszörgött.” A másik nővér, aki az érkező testvéreire várakozott, a következőképpen emlékezik: „Pár nap múlva Attila szemhéjai ujjnyi vastagságúra dagadtak. Kínzó fájdalom gyötörte. Megcsináltattuk Bak dr. receptjét és belecsepegtettem Attila szemébe az orvosságot, aztán bekentem szemeit a kenőccsel és ráhelyeztem két vattacsomót. Végül egy kendővel átkötöttem a fejét… – Hogyan fogok válaszolni Flórának, ha ír! – meredt eléje az érthetetlen kérdés. – Miért, Attila? – faggattam. – Hát nem látod, hogy vak vagyok! – kiáltotta kétségbeesett hangon. – Óh, Attila! Hogy találsz ki ilyeneket? – Vak vagyok! Vak vagyok! – kiáltozta egyre rémültebben. – Csak a hangodat hallom! És nem látlak!”

József Attila példáján is látszik, hogy számos módja lehet annak, ahogyan a lelki krízisek fizikai síkon megtestesülhetnek. Ezért is lehet tanulságos számunkra a költő életművének vizsgálata a holisztikus gyógyászat tükrében. A költőtől sosem állt távol az önelemzés, s testi-lelki kínjait, fájdalmait zseniális költeményekbe szublimálta. 1936 májusában komolyan elhatározta, hogy testileg-lelkileg rendbe hozza magát, s e kísérlete együtt járt a társadalmi értékek átértékelésével, és egy merőben új énkép, illetve világfelfogás kialakítására irányult. Ennek nyomán a kései József Attila-szövegek nagy része olyan poétikai koncepció mentén szerveződnek, amely kialakulása, fejlődéstörténete kizárólag költészetbölcseletének függvényében érthető meg és előzményeihez a teljes József Attila-életmű ismeretére van szükség. Tekintettel arra, hogy a művészetnek mindig van egyfajta sajátos önterápiás vonatkozása, az alkotás által testet öltött szó – mint a „belső” világ „külső" lenyomata – visszahat a szerzőre, hiszen kimondója épp e szubjektív objektivációs folyamatnak köszönhetően maga is teremt, eszmél, érez, újraél, formál és alakul. Ha meggondoljuk, hogy József Attila a műalkotást olyan külön világnak tekintette, amely „a szemlélhetetlen világegész helyébe szemlélhető müegészet alkot”, akkor nem meglepő, hogy e poétikai magatartásforma alkalmazása során „a költő versírás közben önmagán kísérletező tudós módjára járt el: egyszerre volt alanya és tárgya, elszenvedője és megfigyelője önfeltárulkozásainak. Saját belső világát külső szemlélete tárgyaként jelenítette meg.” (In. Valachi Anna: Játszani is engedd!. In: Pillanatkép a hazai irodalomtudományról. Anonymus. 2002. 287.)

Cikksorozatunk befejező részében ezért mi sem vállalkozunk másra, minthogy összegezzük a mondottakat és felvázoljuk egy olyan természetes világlátás alapjait, mely összeköti a messzi régmúlt ősi hagyományát a jelenkor eleven dinamizmusával, s alternatívát kínál egy olyan valóságfogalom kialakítására, mely közelebb visz a Világegyetem valódi természetének megismeréséhez...

Muhel Gábor

(folyt. köv.)

Rohan az idő

2012-01-24T19:28:00.006+01:00

A változásokról mindenféle írás olvasható mindenütt: Vannak félelemkeltő rémhírek, apokalipszis és egyéb témájú írások, de olyanok is, amik a pólusváltásról vagy éppen az idő felgyorsulásáról szólnak. Nemrégiben beszélgettem valakivel, aki szerint a 24 óra már nem annyi, hanem 16. Ez azért furcsa, mert az óramutató járása és a napszakok haladása ezt nem igazolja vissza, viszont a megélések igen. Az idő felgyorsulásáról több embertől hallottam, hisz tapasztaljuk, hogy alig ébredünk fel és máris este van. Amit eddig ripsz-ropsz elvégeztünk, arra nem marad elég időnk. Az emberek többsége fél a változásoktól, a haláltól, mert nem tudja, mit hoz a jövő, pedig sohasem a jövő a fontos, hanem a jelen, amit éppen élünk, hisz mindig volt és mindig lesz valahogy és minden vég valami újnak a kezdete. (Az idő felgyorsulása is épp ezért kelthet félelmet bennük…)

Az idő átélése sohasem volt és nem is lesz objektív érzékelés. Néha még az atomórának sem hiszünk, mert például amikor kellemes dolog történik velünk, akkor úgy elrohan, hogy észre sem vesszük (a csodálatos érzések közben megszűnik az időérzékünk, nagy ritkán teljesen a jelenbe kerülhetünk), amikor pedig valami számunkra szörnyű, nem éppen idilli, akkor ólomlábakon cammog, alig várjuk, hogy vége legyen.

Einstein szerint az időre azért van szükség, mert nem történhet minden egyszerre, ennek ellenére mégis egyszerre történik, de hogy folyamatában meg tudjuk tapasztalni, ahhoz tényleg szükség van az agyunkban lévő érzékelőre, ami segít lineárisan végighaladni az élet nevű folyamaton születéstől a halálig. Mivel emberként, emberi aggyal nehéz az ilyesmit felfogni, hogy valami, amit érzékelünk, nem is létezik, ezért több magyarázatot megért már az is, hogyan képzeljük el az időt:

Az idő olyan, mint egy kivilágítatlan alagút az éjszakában, amikor csak az autónk lámpája világít, de mi mégis megyünk tovább, mert tudjuk, hogy ott az út. A megtett út a múltunk, a megteendő út a jövőnk, a megvilágított út a jelenünk, ahol éppen akkor vagyunk. Ha megvilágítjuk az alagutat, és felülről nézünk le rá, egyszerre láthatjuk az egészet, akár előre, akár visszafelé is mehetünk, hiszen az idő nem létezik, puszta „érzéki csalódásról” van szó.

Az idő felgyorsulásának érzékelése tehát elképzelhető, hiszen ahogy a rezgésszintünk emelkedik, megváltozik minden bennünk és körülöttünk, egyre világosabb lesz és egyre nagyobb szeletke válik láthatóvá abból a bizonyos alagútból…

Brátán Erzsébet

Játszma

2012-01-24T15:35:00.002+01:00

Sokszor tépelődünk azon, vajon tényleg akkor távozunk-e, amikor itt az ideje, vagy van választási lehetőségünk?

A sors irányít minket, vagy néha felülírhatjuk a karmát?

Is-is…

A „Mindenből van kiút!” című könyvemben arról írtam, hogy a rák egy lehetőség a távozásra, vagyis nekünk szóltak, hogy választhatunk, rajtunk áll, megyünk, vagy maradunk? Ha úgy döntünk, maradunk, maradhatunk, de másképpen. Akkor változtatnunk kell mindenen, amit addig tettünk! Muszáj felvállalni a karmát és együtt haladni az áramlattal a számunkra kijelölt úton, különben újfent szemben úszunk az árral, ami végül úgyis elsodor. Azt gondolom, nemcsak a rák egy ilyen sorsforduló, hanem többet is kapunk, többször felkínálják a lehetőséget. Hogy meddig maradunk, sok mindentől függ…

Végtelen sok út van, végtelen lehetőség, mindig a jelenbéli döntéseinktől „függ” a jövő, meglehet, minden megtörténik más szinteken – amúgy egyszerre, hiszen idő és tér nem létezik. Néha, amikor nagy „szerencsénk” van, a vékonyka fátyolon át-átszűrődik némi információ.

Odaát mindent lezsíroztunk, kiválasztottuk, megkaptuk, az útravalót, a családot, a környezetet, a körülményeket, a földi létünkhöz szükséges összes alapanyagot.

Mindenki kitölti azt az űrt, azt a „pont”ot, ami nélküle üres lenne, azaz ahol „pont”osan ott a helye!

De meddig?

Mitől „függ”, meddig maradhatunk?

Mikor már nincs ránk szükség azon a ponton, vagyis nélkülünk is megy minden a maga útján, beteljesítettük a karmát…

Ha menni kell, elintézik nekünk egy infarktussal, balesettel, vagy bármi mással, hogy átjussunk. Egy percet sem maradunk tovább annál, ameddig az eredeti tervben ki van szabva.

Addig azonban néha adott a lehetőség…

Vannak bizonyos játszmák az emberek között, amíg azok tartanak, míg élvezik a játékot, maradnak. Már az elején távozhatnának, mégis akkor ér véget, ha az egyik feladja.

Nézzünk példának egy házaspárt, akik öreg korukig folytatják a színházat egymás között, nem egyszer ugyanazokat a köröket futva, míg egyikük fel nem adja az évtizedek alatt kialakított függőséget, maradnak. Aztán az egyik megunja, elmegy, mert érzi, tudat alatt tudja, hogy részéről vége a játéknak, azaz feladja.

Szülő gyermek kapcsolatban is kialakulhat ugyanez. Az ember néha kijelent olyasmit, amiről nem is gondolja, hogy évek, évtizedek múlva bekövetkezik. A gondolataink által beindul egy folyamat, amely megvalósul fizikai szinten is. Ha egy szülő kijelenti, hogy „veled maradok és te fogsz gondozni”, megvalósul. Amíg a gyermek lelkiismeretesen gondozza, ápolja, azaz részt vesz a „játszmában”, a szülő marad és tovább folytatja. Mikor az utódja feladja, távozik. Számtalan esetben előfordul, hogy valaki évekig gondozza az egyre leromlottabb állapotba kerülő szülőjét, nem bírja tovább és elviteti egy intézetbe. Ekkor a szülő rövid időn belül távozik, ezzel lelkiismeret furdalást okozva gyermekének, aki azt hiszi, azért ment el, mert ő „meg akart szabadulni tőle”, vagy azon töri a fejét, hogy ezt a kis időt még kibírhatta volna. Pedig azért ment, mert vége lett a játéknak, nem volt értelme tovább maradni, távozhatott, ha marad, még folytatódik…

Más esetben a magatehetetlen szülő addig vár a gyermekére, amíg az a világ másik végéről meg nem érkezik. Ha meglátja, távozik… Ha megtudja, hogy úgysem jön soha többé, akkor is távozik, mert feladja a „függ”ést.

De mi a helyzet a csodás gyógyulásokkal és a gyógyításokkal?

Azt gondolom, az is függő játszma, minden esetben legalább két emberen múlik, amiért, vagy akiért érdemes meggyógyulni és maradni.

Hányszor halljuk, hogy még nem mehetek, mert fel kell nevelnem a gyermekem, vagy gondoskodnom kell az idős szüleimről, vagy a páromról, vagy a macskámról, kutyámról, de mindig van, kell lennie valamilyen célnak, amiért érdemes élni. Cél nélkül, függőség nélkül nincs értelme az életnek. A gyógyító-páciens kapcsolattól kezdve minden ezen az elven működik.

Tehát minden esetben akkor távozunk, távozhatunk, ha egy másik személytől, helyzettől vagy céltól való függőségünk, játszmánk véget ér…

Brátán Erzsébet

A magyar nép elnevezései az évezredek során

2012-01-11T19:19:00.003+01:00

Sokat gondolkodtam, hogy mivel kezdjem jegyzetem bevezető sorait; ebben az átfogó, sokrétű és kényes témában. Amit leírok a saját elgondolásom és kutatásom során fellelt adatok alapján írom le, ami igazán nem teljes. A kutatás során különböző lexikonokra, Strabón Geógraphika című művére támaszkodtam és Badiny J. Ferenc, Zajti Ferenc, valamint más külföldi és magyar kutatók munkáit is felhasználtam. Az általam leírtak változhatnak, hiszen a kutatás folyamatos. A kapott információkból elveszek és azokhoz hozzáteszek, álláspontomon módosítók annak tudatában, amit találok a témában.

Hogy miért is boncolgatom ezt? – kérdezhetik sokan, hiszen rengetegen foglalkoznak már magyarság kutatással és sok információ él a köztudatban, de mint mindig tartsuk szem előtt, hogy egy hatalmas tortáról beszélünk – mint tudásanyag – és ennek a tortának egy-egy szeletét tudja feltárni valaki.

Hát ezzel próbálkozom én is.

Egy népnek így a magyarnak is van külső és belső elnevezése.

A külső elnevezés alatt értjük azt, ahogy más nemzetek hívnak minket különböző szempontok alapján. Ezek a szempontok a következők:

- ruházkodás, viselet,

- földrajzi elhelyezkedés, lakóhely

- kézművesség

- építészet

- táplálkozás,

- gazdálkodás (földművelés, állattenyésztés),

- hit, halottkultusz,

- emberi jellemzőik, vonások

- vallás, uralkodók, törzsek, törzsfők, nemzettségek nevei

- szellemiség, szellemiségi identitás.

Ezek alapján minden korban minden egyes nép más-más néven nevezett meg minket. Egy időben többféle képpen is megemlítik a magyarságot a kódexek és krónikák.

Ezzel szemben a belső elnevezés azt jelenti, ahogyan az adott nép saját magát hívja.

A magyarság ismertebb elnevezései:

Avar, alán, besenyő, etruszk, filiszteus, főniciai ,hun, hsziungnu/hiungnu/fehérhun/jüetsi, jász/jazig, hettita/hattus/hikszosz ,szkíta, szittya, káldeus/káld, kus, kelta, pártus , pelazg, méd, sumér, ogur/ugor, úz,

szaka, kara szarmaták, szabír/szapír,szarmata, szikamber, subartu, szamaritán, szavárd, arám.

Kevésbé ismert elnevezései Európa, Ázsia és Amerika területéről:

Aditák, adamiták, ázik/ázok/, amoriták, dákok/dahák, elámiták, eraviszkuszok, faliscusok, frízek, géták, ilérek, jugurok, khamiták, kazárok, kusánok, kassuk/kassiták, nabateusok, oszkok, piktek, scordiscus, luzitánok, ligurok, sicanusok/szikánok, kimerek/kimérek, krétaiak, luwiaiak, massagéta, messapiai, szabinok, roxolánok, trójaiak, umberek, venetek, wirók, maorik, mórok. Valamint a gravetti, bükki, Duna I.-II. kultúra és még sorolhatnánk.

Nem beszélve Észak-Amerika és Dél-Amerika indián törzseiről.

Történelmi alátámasztások külső és belső elnevezésekre:

Az avarok más néven várépítők/várlovagok, valamint Menander és Theophylactus történetírók szerint az avarok hunoknak sőt nyugati hunoknak neveztetnek. Valószínűleg a hunok egyik törzse és zsuan-zsuanok leszármazottjai.

Aditák/Adamiták J.D.Baldwin Történelem előtti népek (1871) című könyvében hogy 12 nemzetségük van és az Arab félsziget történelem előtti uralkodóját Sed-Ad-ben-Ad-nak hívták és innen lettek az aditák elnevezés. Arámiak másképpen káldeusok/káldok.

Az alánok szláv nyelvű elnevezése a jászok megnevezés, egyébként magyar elnevezésük varsány. Újgur nyelven a besenyő erdei embert jelent és a törökök pedig kipcsákokként tartják számon őket.

Stabón Geóraphikájában több helyen a szkítákat hol keltákként, hol méz és tejívókként emlegeti

Az etruszk népet a rómaiak punoknak nevezték, de a punok azonosak a főníciaiakkal, a görögök pedig türrhénaiakként említik őket.

Hettita /hurrita, wiro alakban ismert és a kánaánitákkal , amoritákkal azonos nép, valamint rokonaik a luwiaiak.

Azok a luwiaiak akik a krétai és knósszoszi,Minószi civilizációval mutatnak rokonságot.

A sumerek magukat KU-MAH-GAR-oknak vagy EME-KU-GAR-nak nevezik.

Továbbgondolás:

Ahogy a nevek földrajzi helyek és népek szerinti sokfélesége mutatja, a magyarság nem csupán nemzet, hanem szellemi csoportosulás is. Más népek, melyek eredetileg nem magyar/hun származásúak, szintén felvették valamelyik megnevezésünket, ezáltal magukévá téve a szellemiséget, bevonva magukat e közösös szellemiség/erőtér alá. Az egyes elnevezések átvétele megszokott volt az elmúlt évezredek során, és sajnos visszaélések is történetek. Magyar alatt tehát nem mindig egyetlen nép értendő, erre mutat rá, hogy vannak rokonnépeink is.

Győri Tünde

Hamvasi életmű, de kinek? - Hamvas Béla és „A magyar Hüperion”

2012-01-04T06:07:00.001+01:00

Hamvas kötethez jutni ma, a szerző halála után 43 évvel sem egyszerű. A könyvtárak, mintha rejtegetnék az életművet. Alkalomról-alkalomra a raktárból lehet kicsalni egy-egy példányt a sorozatból, de kétszer ugyanazt sosem. Az antikváriumok gyakran az új kiadványokéval megegyező áron, esetenként drágábban árulják a Hamvas köteteket. Az életmű eddig megjelent köteti közül mindegyik egyszerre, egy időben egyetlen könyvesboltban sosem kapható. A kiadó weboldalán keresztül egy-egy kötet megrendelhető azok számára, akik ennek árát képesek és hajlandók megfizetni. Másoknak marad az interneten hivatalos vagy nem hivatalos verzióban elérhető, elektronikus formában megtekinthető vagy letölthető kötetváltozatok valamelyikének, vagy azok részleteinek áttanulmányozása, ha ehhez van elég idejük, türelmük, kitartásuk. Ha ezen a problémán túljutunk, vagy egy pillanatra más irányba fordítjuk tekintetünket, egy újabb sarkalatos kérdéssel találjuk magunkat szembe: Kiknek és kikhez szól ma és általánosan a hamvasi életmű?

Pár hónappal ez előtt egy Hamvas kötetről írt recenziómhoz ez a visszajelzés érkezett: „…öröm látni, hogy manapság egyáltalán még felmerül Hamvas Béla neve és (ráadásul) valaki még elmélyülten is foglalkozik a munkásságával.” A reakció megdöbbentett. Nem is újszerűsége, hanem kíméletlen aktualitása és tényszerűsége okán. Ekkor tudatosult bennem végérvényesen az, amit már egy ideje éreztem, a magam számára azonban mégsem mondtam ki. Hogyan lehetséges ugyanis az, hogy a hamvasi életművel még nem is foglalkoztunk, de már arról lehet beszélni, hogy jó, hogy még valaki foglakozik vele? Hamvas üzenete aktív szerzői időszakában és azt követően is folyamatosan aktuális maradt, mégis életében igen kevés munkáját engedték megjelenni, most pedig, amikor bár munkái megjelenhetnek és az életmű kiadás kétharmadán túlvagyunk, megint arról beszélhetünk, hogy szerencsés, ha valaki még foglalkozik vele. Ennek alapján úgy fest, hogy Hamvas nem tudott túllépni a rendszerellenesség státuszán. A maga korában az aktuális hatalmi rendszer nyomása, ma pedig a közérdeklődés megváltozott volta miatt. Ahogy Weiner Sennyey Tibor nemrég, az Irodalmi Jelenben megjelent cikkében olvasható: „Egy könyvesboltos szerint Hamvas írásait csak nagyon kevesen olvassák magáért a mondanivalóért. Legtöbben A bor filozófiáját ismerik – s ahogy ez az ismerősöm fogalmazott: »azzal mindent el lehet adni«.” Aztán később szintén e cikkben olvasható: „Sok olvasója egyébként éppen azért fordul el Hamvastól, mert mindent annyira tud. És a tudás – főleg, ha emberi gyengeségeinkre vet fényt – nyomasztó lehet.” A mai kor emberét tehát zavarja és sérti a tudás, a tudatosság, a tiszta erkölcsi alap, ezért az ilyen és ehhez hasonló tartalmakat már-már rutinszerűen elutasítja.

Persze Hamvas követők és rajongók vannak ma is. Az ezzel kapcsolatban fellelhető, látható információk azonban ellentmondásosak. A szakemberek és a Hamvas kutatók meggyőződése szerint Hamvas Béla a magyar irodalom egyik legnagyobb vagy elsőszámú alakja. Éppen ezért feladatuknak, kötelességüknek érzik az életmű méltó rangra emelését. A tervek között szerepel az életmű egyetemi oktatásának bevezetése, sőt egyes helyeken ez már gyakorlattá is vált. Ez azonban mégis kétségeket ébreszt. Hiszen ki az, aki az életművet méltó rangjára képes emelni? Elsősorban az, aki azt megértette és az ennek megfelelő alapállást megvalósította. Ehhez viszont Hamvaséhoz hasonló mélységű irodalmi, filozófiai és spirituális felkészültséggel kell rendelkezni, mivel Hamvast pusztán irodalmi szempontok alapján értelmezi lehetetlen és értelmetlen.

Valahol értetlenségre ad okot a Hamvas rajongók és követők magatartása is. A többség, mintha „elbújdosna”, és önmagában, csendben, szinte titokban kedvelné és dolgozná fel a Hamvasi üzenetet. Ez részben érthető, hiszen a Hamvasi értékrend és gondolkodás fogadtatása ma egyáltalán nem egyértelmű és azok követése – bár éppen az ellenkező hatást kéne kiváltania – visszás helyzetet teremthet. Ugyanakkor elkeserítő, hogy ez a csendes többség hangját nem hallatja, egymással kapcsolatot nem teremt, a szükséges és lényeges interakciót kerüli. Más a hangos kisebbség helyzete, akikre a Hamvassal kapcsolatosan megjelenő cikkek lelőhelyein, a különféle viták kereszttüzében az interneten rá lehet találni. Ezekben az interakcióban azonban kevés az egyetértés, a termékeny együttgondolkodás és inkább a torzsalkodás, a félreértelmezés, az egymás mellett elbeszélés, pártoskodás, esetenként a közönségesség a jellemző, szöges ellentétben azzal a viselkedéssel, amit Hamvas hirdetett, de éppen rá hivatkozva. Összességében pedig a Hamvassal foglalkozó fórumokban túl nagy aktivitás nem tapasztalható. A vitákban külön problémakört képez, az, amire a bevezetőben is kitértem, vagyis a Hamvas kötetek elérhetetlensége, mely bár valós probléma, mégis kérdés, hogy mennyire lényeges? Ugyanis a Hamvasi üzenetet akár egy jól megválasztott kötetből is ki lehet olvasni. Más kérdés, ha az érdeklődésünkben nem minőségi, hanem mennyiségi szempontok dominálnak. Vagyis minél többet olvasnánk ugyan Hamvastól, azonban mindezt a megértés igénye nélkül tennénk…

***

Hamvas magyarsághoz való viszonya éppen olyan ellentmondásos, mint a magyarság hozzá fűződő viszonya. Van, aki ízig-vérig magyar szerzőnek tekinti, mások éppen a magyarság és a magyar irodalom iránti megvetését hangsúlyozzák. Ő maga A magyar Hüperion című kötetben körvonalazza leginkább a magyarsággal kapcsolatos álláspontját, mely egy amolyan se veled, se nélküled kapcsolatot tükröz. Ebben egyértelműen kinyilvánítja a nemzet és a nemzetszeretet jelentőségét, saját, magyarsággal kapcsolatos vállalását, küldetését – miszerint személyes kötelességének érzi a magyar nép szellemi felemelkedésének ügyét –, ugyanakkor arra is utal, hogy ennek legfőbb akadályozója éppen a magyar nép és az aktuális közgondolkodás. Elődei közül többeket mesterének tart, ám mégtöbb szerzőt elutasít, munkásságát elveti. Az értékelés szempontja, a mérce mindvégig a magyarság szellemi felemelkedéséért tett lépések mennyisége és minősége marad. E mellet persze Hamvas a szellem egyetemes felemelésének ideáját sem veti el, vagyis egyszerre gondolkodik szűkebb, lokális és szélesebb távlatokban is.

Ahogy Dr. Horváth Róbert vallásfilozófus 2011. augusztus 2-án, Verőcén tartott előadásában fogalmaz: „Hamvas Béla életműve és alakja a magyarság számára elementáris fontosságú kérdés, kulcspont: ő az a legismertebb író, aki képes a magyarságot valódi szellemi kérdések felé irányítani. Szellemi nívóra emelni, metafizikai valóságba helyezni, úgy, hogy a nemzeti hovatartozás és minőség mindeközben nem tagadtatik meg.” Műveit olvasva Hamvas erre kétségtelenül alkalmas, ám a kérdés megint ugyanaz: vajon a másik oldal, a befogadó közeg, a magyarság is képes-e? Képes-e a közönség azon túllépni, hogy Hamvast nem kedvelni, élvezni, szeretni, hanem megérteni és befogadni kell? Képes-e azon túllépni, hogy, mert gyengeségeire rámutat, Hamvasban nem az ellenséget, hanem a fényhozót kell meglátni? A probléma egyáltalán nem új keletű. Mondhatni történelmi, egyetemes. A fényhozóknak általában szenvedés és megvetés jutott osztályrészül, haláluk után pedig örökségüket az utókor felboncolta, elferdítette és az csak egy kisebb, értő közeg emlékezetében maradt meg hitelesen, szerencsés esetben tartósan, generációról generációra áthagyományozódva. Ám a jelen mindig éppen arról szól, hogy adott az álláspont, a magatartás, a hozzáállás megváltoztatásának lehetősége.

Talán természetes és érhető, hogy Hamvas több helyen csalódottságának és fájdalmának ad hangot egy olyan közeggel szemben, melyért az igazságkutatás szolgálatában életét és munkásságát áldozta, és mely éppenhogy ezért elítéli, ellene fordul, miközben ő maga a „spirituális nemzetprogram” kivitelezésén fáradozik. Mindez azonban egyszerű emberi reakció. Mintha Hamvas és a magyarság reakciója szoros együttállásban lenne. Hamvas védekezik, hogy szolgálhasson, a közeg melyben tevékenységét kifejti pedig szintén védekezik, hogy önmagára alkalmazott énképe ne sérüljön, azt feltételezve, hogy ez válik javára és erre alapozhatja későbbi épülését. A Hamvasi reakciót azonban értelmetlen összetéveszteni a hamissággal, vagy a hiteltelenséggel. Elutasításának egyetlen reális oka az lehet, ha nem értünk egyet életművével, ám ehhez először át kell tanulmányoznunk és meg kell értenünk azt. Egyéb esetben csak a figyelem hiányáról, kapkodásról, előítéletességről, lustaságról és következetlenségről beszélhetünk. Az életmű és az életút tekintetében reális következtetéseket levonni nem tudunk.

***

A hamvasi életmű feldolgozásával és megértésével látszólag még mindig erősen adósok vagyunk. Manapság akárhányszor, ha a A láthatatlan történet „szlogennel” találkozok, nem csak egy Hamvas kötet címe jut eszembe, hanem a szerző körül kialakult helyzet és események láncolata is. Az a kutatás és érdeklődési minőség, ami a láthatatlan életmű után ered. Mert Hamvas a maga valóságában és fényében ebből egyelőre nem látszik kirajzolódni. Még mindig kevesen foglalkoznak érdemben a témával, és az egyes értelmezések egyben egyéni álláspontokat is tükröznek, elvéve az érdeklődőtől, az olvasótól az önálló értelmezés lehetőségét. Persze, aki a témában állást foglal, szükségszerűen képvisel valami fajta irányultságot, ám nem mindegy, hogy ez pusztán sugalmazásként, felajánlott alternatívaként, vagy konkrét és ellentmondást nem tűrő álláspontként van jelen. Ha a Hamvasi életmű ténylegesen fontos, szerveződni kell és el kell hagyni a felszínes értelmezés görcsösségét. A helyzet nem könnyű, mivel a hozzáálláson, a gondolkodásmódon kell változtatni. Hamvas megértésének és követésének előfeltétele az a szellemi átalakulás, melyre tulajdonképpen műveiben utal, és mely felé irányítani igyekszik az olvasót. A feladat azonban pontról pontra haladva nem kivitelezhetetlen.

A hamvasi életművet értelmezni csak a világirodalom történetét, természetét, főbb folyamait, tendenciáit kiismerve lehet, beleértve a filozófiai és vallási irodalmat is. Fel kell ismerni, hogy honnan indult el, miért alakult ki az irodalom, és melyik volt az a funkciója, melyhez időről időre visszatért, vagyis miként igyekezett feltárni, megörökíteni és befolyásolni az emberiség gondolkodásmódját, visszatérően kimondva azokat az egyetemes emberi és erkölcsi alapelveket, amik a keletkezéstől támpontként szolgáltak a közösségi együttélés kívánatos körülményeinek megteremtéséhez és melyeket a létezés alaptermészetéből, törvényszerűségeiből fakadóan megkerülni nem lehet.

Általános történelemszemléleti alapelv, hogy a kiemelkedő történeti események és személyek megértéséhez és elhelyezéséhez elsősorban tanulnunk kell és felnőni az értékelés feladatához, nem pedig lehozni azokat saját korunkból és ehhez kapcsolódó tapasztalatainkból fakadó értelmezési, befogadási kereteinkhez. Ez alól Hamvas Béla és a hamvasi életmű sem kivétel. Hamvas teljes életműve sosem kerül elénk, tekintve, hogy az életmű sorozat nem fogad be mindent, illetve mert egyes anyagok elvesztek. Ugyanakkor elhelyezéséhez nem is kimerítő anyagismeretre, hanem gondolkodásmódjának, logikájának, művei szerkezetének és ezáltal üzenetének kiismerésére, átlátására van szükség!

Szinay Balázs

Természet és világnézet a harmadik évezred elején (4. rész)

2012-01-03T15:06:00.005+01:00

Az előző részekben megkíséreltük nagyvonalakban felvázolni a természetes világnézet alapjául szolgáló holisztikus szemlélet alapjait a hagyományos és modern természettudományos gondolkodásmód tükrében, majd Hamvas Béla egységlogika-fogalmát felhasználva igyekeztünk feltárni azokat az alapelveket, melyek következetes rendszeralkotó tulajdonságainál fogva kozmosszá szervezik az általunk ismert Univerzumot. Áttekintésünk természetesen korántsem lehetett teljes, azonban arra felhívta a figyelmet, hogy milyen veszélyekkel jár, ha az ember szembehelyezkedik az egyetemes világrend szellemi/lelki törvényeivel, s ezen alkotóerők ellenében éli életét. Ezúttal igyekszünk gyakorlati szintre is leképezni a mondottakat és néhány történeti példán keresztül bemutatni az egységes metafizikai világlátásra épülő egészségkoncepció lényegét.

A holisztikus szemléletű gyógyítás az embert egésznek („Isten képmásásnak”, mikrokozmosznak) tekinti és feltételezi testének, szellemének, valamint érzelmeinek teljes egységét. A holisztikus szemlélettel gyógyító szakember nemcsak a betegséget, a megbetegedett szervet vagy testrészt gyógyítja, nem csupán a tüneti kezelésre (allopatikus orvoslásra) helyezi a hangsúlyt, hanem az egészségét kívánja helyreállítani, fenntartani és megelőzni. Ebből következik, hogy oki szinten igyekszik feltárni valamely testi elváltozás eredetét, mivel ezekben a szervezet rendjének, harmóniájának felborulását látja. E felfogás tükrében a betegségek kialakulásának fő indoka legtöbbször lelki és szellemi létsíkra vezethető vissza, vagyis pszichoszomatikus eredetű. (Kivételt képeznek ez alól a fizikai vagy traumatikus sérülések, illetve egy adott betegségre való öröklött hajlam vagy születési rendellenesség, ám a holisztikus gyógyászat ezeket sem tekinti az egyéntől és a közösségtől teljesen függetlennek, hanem tágabb élettörténeti, spirituális és karmikus összefüggésrendszerben próbálja vizsgálni.) Mivel a testi tünetek megjelenése, fizikai szintre leképződése mindig valamely pszichés zavarra vezethető vissza, gyakorta fordul elő, hogy a kettő együttesen is jelentkezik. Közismert hétköznapi példája ennek, ha valaki huzamosabb ideig „emészti/eszi magát”, akkor a zaklatott lelkiállapot rendszerint „rámegy a gyomrára”. Mindannyian ismerünk ehhez hasonló szólásokat: „elöntötte a sárga epe”, „elborítja a sárga irigység”, „pöttyös a mája”, „elborította a lila köd”, „elborult az elméje” – hogy csupán néhányat említsünk, melyek hátterében számos esetben az egzisztenciális létbizonytalanságból fakadó negatív stressz áll, amit mára a hagyományos nyugati orvoslás (illetve Selye János) kutatásai is igazoltak. „Nem véletlen, hogy ma már betegének nemcsak a leleteit igyekszik összerakni a jó orvos, hanem az egész embert vizsgálja, figyeli. Sőt nemcsak az érdekli, milyen betegség gyűrte le, hanem az is, hogy miért éppen akkor betegedett meg. A háttér földerítése közben kiderülhet pl. hogy a beteg vastagbél hurutja pszichés eredetű. »A lélek tükre« nemcsak a szem, hanem a vastagbél is lehet. Hallgatott a szája – s kiáltani kezdett az egyik szerve.” (In. Gyökössy Endre: Pasztorálpszichológia és pszichoszomatika. In. Uő.: Életápolás. Vallás- és családlélektani tanulmányok. Kálvin János Kiadó. Bp. 1993. 57. )

A nyugati civilizációban a természetgyógyászat újabban reneszánszát éli, ami többféle, látszólag különböző gondolkodási rendszer és filozófia elképzeléseit olvasztotta magába. Az egyre nagyobb számú rákos megbetegedések, valamint a pszichés problémák megszámlálhatatlan változata arra sarkallja korunk emberét, hogy újragondolja és átértékelje világképét és a gyógyításról való elképzeléseit. A mágikus-mitikus gondolkodás, a népi gyógymódok, a racionalizmus, a multikauzalitás, a kibernetikus gondolkodás és a pszichoszomatikus felfogás szinkretizmusa rávilágít arra a szellemtörténeti egyesítési kísérletre, amelyre a modern fizika és a természettudomány egyéb ágai is törekdnek. Valójában e gondolkodásmódok mindegyike egyidejűleg van jelen az emberi elmében, ám a történelem folyamán a különböző kultúrákban eltérő mértékben jut érvényre. Eliade általánosságban leírja, hogy az ősi kultúrákban a „gyógyító rituálé valószínűleg a következő elképzelésen alapul: az élet nem »javítható« meg. A kozmogónia szimbolikus megismétlésével kell újrateremteni, mert a kozmogónia mindenféle teremtés mintája.” (In. A szent és a profán. Európa Könyvkiadó. Bp. 1996. 75.) Az etnológiai és kulturális antropológiai leírások alapján (ld. pl. Frazer és Eliade munkáit) megállapíthatjuk, hogy a törzsi közösségek gyógyító rítusai mögött felfedezhető vezérlő dinamika számos tekintetben megfeleltethető a modern holisztika alapelveivel. Ezek közül az egyik legfontosabb, hogy az egészséget és a gyógyítást nem pusztán orvoslási feladatnak tekinti, mivel a gyógyítás nem egyfajta technika, hanem az embernek a világ rendjébe való visszaillesztése, ami azért sem lehetetlen – írja Paul Davies –, mivel „az egyik alapvető mód, ahogy az élet megkülönbözeti magát a természet többi részétől, az a lényeges képessége, hogy »árral szemben« is tud haladni [...] és rendet teremteni a káoszból. Ugyanakkor az élettelen erők rendezetlenséget hoznak létre. Ez a természet egyik legalapvetőbb törvényét érinti, nevezetesen a termodinamika második főtételét.” (In. Az ötödik csoda. Az élet eredetének nyomában. Vince Kiadó. Bp. 2000. 46-47.) Életünk kozmikus önteremtő-önmegvalósító mágikus aktusa tehát alapvető fontosságú és előfeltétele a káoszmentes és rendezett földi létnek. Ehhez kapcsolódik az embernek azon elemi igénye, hogy átlássa: mi életének távlati célja és mi az, ami kiteljesedetté, boldoggá teszi. Frankl kutatásai során megállapította hogy a freudi „gyönyörakarás” és az adleri-nietzschei „hatalomakarás” mellett, sőt, ezt megelőzően egyre erőteljesebben és tudatosabban jelentkezik az új generációk életében az „értelem-akarása”, vagyis annak a vágya, hogy életét értelmesen, célszerűen alakíthassa, mert ha az ember tudja, miért él, könnyebben megoldódik a „hogyan éljen” problematikája is. Ám teljesen érdektelen, hogy éljen-e egyáltalán, ha nem tudja, miért, kiért, kikért is van a világon. S amennyiben a világ számára ily módon maga az űr, a hiány és a kilátástalanság terepe lesz, akkor csak lépésnyire vagyunk a lelki (majd testi) betegségek kialakulásától és a boldogság istenalakú hiányától. (A depresszió oka is a legtöbb esetben ebben a hiányban keresendő, noha csak ritkán nyilvánul meg egyértelmű formában.)

Amennyiben a betegségre úgy tekintünk, mint az egészség hiányára, akkor megállapíthatjuk, hogy „az emberiséget fenyegető, gyötrő leggyakoribb betegségeket valaminek a hiánya okozza.” (In. Dr. Lenkei Gábor: Cenzúrázott egészség. A betegségipar futószalagján. Felelős kiadó: Dr. Lenkei Gábor. 2004. 19.) Erhard F. Freitag ezt úgy fogalmazza meg, hogy manapság a hivatalos nyugati orvoslás számára „a betegség elemzése mindig azt jelenti, hogy a materiális okai után kutatunk. A betegség előfordulásának okait azon az úton kellene keresni, amely elveszett harmónia okának felfedését teszi lehetővé. Nincs betegségprincípium ezen a világon, csak egészségprincípium létezik. Annak a betegnek, aki a harmónia elvétől, vagy az egész-ség-princípiumtól eltért, csak arra kell rámutatnunk, miért van ez így, és hogy miképpen jutott erre a tévútra. Nyilván minden esetben nagyon összetett háttér okok kerülnek napvilágra, olyanok, amelyek már pszichikai területet is érintenek. A hagyományos orvostudomány képviselője a tanultak alapján mindig arra fog kísérletet tenni, hogy a betegséget kezelje, tehát tüneti kezelésbe fog.” (In. Szövetségesünk a tudattalan. A sikerhez vezető szellemi út. Magyar Könyvklub. Bp. 1996. 165.) Szerencsére azonban „az orvostudományban s az élet számos területén naponta repedeznek a materializmus jégpáncéljai, betörnek az eddig megtagadott léleknek a titkai, az ősi gyógymódok, az akupuntúra, az ájurvéda, a természetgyógyászat, a magát agykontrollnak nevező, ősi tibeti jóga, a hipnózis, a reinkarnációs hipnózis, a holisztika, a fényadás...mind, mind arra várnak, hogy ölelkezzenek a tudomány külső eredményeivel.” (In. Müller Péter: Lomb és gyökér. Édesvíz Kiadó. Bp. 1993. 135.) Kétségkívül (a hologram tulajdonságaihoz hasonlóan) minden szerven és testrészen megtalálható a szervezet egészének analógiás lenyomata. Arról nem is beszélve, hogy a test minden sejtje magában hordozza az egész szervezet lenyomatát, ahogyan a mag látensen magában hordja a teljes növény potenciális képét, illetve az újabb kozmogóniai kutatások értelmében igazolódni látszik az az ősi felismerés is, mely szerint a Világegyetem szintén holografikus felépítésű. Többek között e felismerések vezettek a nyugaton is egyre népszerűbb akupunktúra és akupresszúra térhódításához, illetve ezen az elven alapszik például az íriszdiagnosztika és a talpmasszázs.

Felmerülhet azonban a kérdés, hogy honnan származik és milyen történeti háttérrel bír a nyugati holisztikus gyógyászat? E kérdés megválaszolásához kisebb szellemi kalandtúrát kell tennünk. Az indiai kultúra és világnézet legősibb forrásai, a Védák szerint a Tudás Brahmának, a Teremtőnek a szájából áradt ki a világ létesülésekor. A legrégibbnek tartott szövegrészek születését az i.e. 6000-4000 közötti időkre teszik. Az ősi indiai orvosi tudást a Szútrák őrzik, amelyek az ájurvédikus orvoslás alapjainak tekinthetők. (Az ájurvéda jelentése: „az élet tudománya”.) Ahogyan a megnevezés is utal rá, nem kizárólag gyógyítási rendszerről, hanem az élet teljességét magába foglaló ismeretek gyűjteményéről van szó, melynek szellemi hátterében az a filozófia áll, mely szerint az ember fizikai teste az öt ősanyagból épül fel, s így az anyagi világgal elválaszthatatlan, szerves egységet alkotva az anyag egyik legmagasabban szervezett formáját alkotja. (Az ember létezéséhez azonban a fizikai világon kívül szükség van a metafizikai világra is, ennek képviselője a manasz.)

A kínai felfogás szerint „a világmindenség hatalmas eleven organizmus, amely folytonos mozgásban van, és amelynek egyes tagjai kölcsönösen szüntelenül hatnak egymásra.” (In. Helmuth von Glassenapp: Az öt világvallás. Gondolat-Tálentum. 1993. 147.) Filozófiájuk egyik írásos dokumentuma az i. sz. IV. század táján keletkezett, Lao-ce nevéhez fűződő Tao te king (Az út és erény könyve) szerint a szellem nyugalma és kiegyensúlyozottsága létfontosságú. A taoizmus többek között azt tanítja, hogy az ember ne avatkozzon bele a világ dolgainak természetes folyamatába, csak figyeljen, szemlélődjön, hárítsa el az akadályokat a tao útjából, simítsa el az ellentéteket, s mindig testi-lelki harmóniára törekedjen az égi és földi változásokkal. A természet harmonikus dinamikáját a jin és jang polaritása, áramlása és egymásba alakulása adja. (A kifejezés eredeti jelentése „a hegy árnyékos és napos oldala”.) Mindamellett a harmonikus életet a szeretet, a mértékletesség, a tartózkodás és a szellemi szabadság segítségével kívánja megteremteni. Ennél fogva egészségképének központi fogalma az egyensúly, amelyet anyag, energia és szellem harmónikus együttműködése hoz létre. A hagyományos kínai medicina a prevencióra is nagy figyelmet fordít. Innen érthető, hogy miért volt lehetséges az a nyugati mintáktól merőben eltérő szokásforma, mely szerint állítólag a császár orvosa akkor kapott fizetést, ha az uralkodó egészséges maradt és nem akkor, ha egy betegségből felgyógyult. Ennek alapján a kínai orvoslás betegségfelfogása a következőképpen foglalható össze: az anyag-energia-szellem bármelyik szintjén létrejövő működészavar diszharmóniát (egyensúlyvesztést) hoz létre, amely az egész szervezetet érinti. A betegség vagy kórkép meghatározásához a tünetek mellett szükséges figyelembe venni az alkatot, az életkörülményeket és a kozmikus változásokat (asztrológia) is, tehát a részleteket az egészhez való viszonyukban kell értelmezi, s így kialakítani a diszharmónia személyes modelljét. Éppen ezért a gyógyítás célja nem más, mint a harmónia, az egyensúly, a helyes energiaáramlás helyreállítása (a meridiánrendszer „megtisztítása”), vagyis a mikrokozmosz – az emberi szervezet – ráhangolása a makrokozmoszra, azaz az Univerzum dinamikus egyensúlyára.

Az ókori Európa gondolkodására szintén jellemező volt, hogy a metafizika, a természet- és emberismeret nem vált még szét külön tudományokra, s a filozófusok közül néhányan (pl. Alkmaión, Empedoklész, Démokritosz) jelentős orvosi tudással is rendelkeztek. A görög természetfilozófusok egészségképe a harmónia meglétét, betegségképe a harmónia hiányát feltételezi, az egészség helyreállításának kulcsának pedig a megbomlott arányok rendezését tartották. Hippokratész (i. e. 460-377) felfogása szerint minden létező, így az emberi test is hideg, meleg, száraz, illetve nedves természetű elemekből áll, melyek a test pusztulása után visszatérnek a természetbe. Az emberi test négy nedvből: vérből, nyálkából, sárga epéből és fekete epéből áll, ezek alkotják az ember alkatát (melankólikus, szangvinikus, kolerikus és flegmatikus). Az egészség e négy nedv helyes minőségi és mennyiségi keveredésének függvénye, a betegség pedig valamelyik nedv hiányaként, túlsúlyaként vagy a szervezeten belüli elkülönüléseként jellemezhető. Alaptételei nyomán ő az európai hagyománynak az az alakja, akit mind a modern medicina, mind a természetgyógyászat elődjének tekint (ld. hippokratészi eskü). Legfontosabb alapelvei a következők: „nil nocere”, azaz „használni, de legalább nem ártani” (mert az emberi szervezet szoros kapcsolatban áll a természettel). A második: „lazítani azon, ami feszes, és feszíteni azon, ami laza”. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy például a túltáplálásból eredő betegségek hashajtással, a hasmenéses betegségek jóltáplálással; a kimerültség okozta betegségek pihenéssel, míg a tétlenségből eredőek testmozgással gyógyíthatók. Harmadik gyakran idézett elve is a táplálkozással függ össze, s Paracelsusnál szintúgy felbukkan: „a halál a belekben lakozik”. Ez utóbbi igazságát a molekuláris biológia és a táplálkozástudomány is alátámasztotta (ld. pl. az irritábilis bélszindróma lehetséges okait).

850 körül alapították a salernói iskolát (virágkora 1150-1180), ami tulajdonképpen az első középkori orvosi egyetemnek tekinthető, s amelyre nagy hatást gyakorolt az arab orvoslás is. Ez időtájt, a hippokratészi örökség gondozására szövetkezett orvosok nyomán született a Regimen sanitatis Salernitanum című gyűjtemény, amely versbe foglalva tanítja a helyes életvitel szabályait. E regulák az ókorban ismert „hat természeti dologra” épülnek: levegő, étel-ital, mozgás-nyugalom, alvás-ébrenlét, emésztési termékek és más váladékok, valamint a lelki- és kedélyállapot. Érdemes továbbá megemlíteni, hogy e munka szerint a „gyógyítás művészete” (ars medicina) és az „életművészet” (ars vivendi) szoros egységet alkot, s az életművészethez hozzátartozik a „halál művészete” (ars moriendi) is. Paracelsus (1493-1541) nevét fentebbb már említettük, azonban egészségképe annyival kiegészítendő, hogy véleménye szerint az ember egészségét a „belső orvos”, azaz a benne megnyilatkozó természet, és a „belülről gyógyító orvosság”, tehát egyfajta belső szubsztancia határozza meg. Paracelsus szerint „az igaz gyógyítás oszlopai”: a filozófia, az asztronómia, az alkímia és a jellem. A külső orvos akkor léphet működésbe, ha a „belső orvos” már tehetetlen. (Felfogása tehát némileg Petronius gondolatához áll közel: „Az orvos kezel, a Természet gyógyít”.) Úgy tartotta, hogy minden betegségnek megvan a maga különleges gyógyszere, amit ő arkánumnak nevez. Az arkánum finom szellemi erő vagy esszencia, amely különböző alkímiai módszerekkel állítható elő, s alkalmas a betegség gyökerének eltávolítására. Galénosz (i. sz. 122-199) meglátása szerint is alapvető a betegségek megelőzése és az életerő fokozása, amelynek eszköze a dietetika. (Fontos megjegyezni, hogy a szó eredeti, antik jelentése lényegesen szélesebb körű, mint a manapság használatos értelmezés, amely pusztán az ember étrendjével kapcsolatos tudományágat jelenti. A dietetika szó magában foglalta az ember érzelmi és szellemi állapotát is.) Gyógyítási elve a „contraria contrariis”, azaz „ellentétet ellentétével”. Olyan szemléletmód ez, amely kísérletet tesz a jelenségek eredendő komplexitásának megértésére, s amely – ellenkező előjellel ugyan – kísértetiesen hasonlít arra az ősi, természeti népeknél mai napig elterjedt homeopatikus felfogásra, mely szerint egy betegség a homeopátia gyógyítási alapelvének (a „kutyaharapást szőrével” elvének) segítségével meggyógyítható a hasonlósági szabály (a „similia similibus currentur”, vagyis a „hasonló a hasonlónak örül.”) alkalmazása alapján. Ez az elképzelés nem újkeletű, s „az önhasonlóság fogalma ősi húrokat pendít meg kultúránk világában. A nyugati bölcselet egy régi vonulata kedvelte ezt a gondolatot. Leibnitz képzelete szerint egy csepp vízben egész világegyetem rejlik, s annak vízcseppjeiben újabb világegyetemek. »Meglátni a világot egy homokszemben« – írta Blake, és a tudósok gyakran hajlamosak voltak meglátni. Amikor a spermiumokat felfedezték, először homunculusnak: piciny, de teljesen kialakult embernek gondolták őket. Tudományos elvként azonban feledésbe merült az önhasonlóság [pedig elvi alapjai a korszerű kutatások tükrében is megállják helyüket; ld. pl. a szervezet és a világegyetem holografikus felépítését és alkalmazását a modern fizikában és gyógyászatban – M.G.], éspedig jó okkal: mert nem felelt meg a tényeknek. A spermiumok ugyanis nem lekicsinyített emberek – sokkal érdekesebbek annál –, és az egyedfejlődés folyamata is sokkal érdekesebb, mint puszta növekedés. Az önhasonlóság első megfogalmazásában a még csak korlátozott mérettartományra kiterjedő emberi tapasztalatokat tükrözte.” (In. James Gleick: Káosz. Egy új tudomány születése. Göncöl Kiadó. Bp. 2004. 142-143.) Ma azonban már tudjuk, hogy a részek csak az egészhez való viszonyukban nyernek értelmet, s az egész nem azonos a részek összegével, hanem egy új és magasabb minőség, mely organikusan, az analogikus logika szabályai szerint képződik le a részekben, de fejlődését az egész függvényében (ti. az egységlogika által) érthetjük meg. Hasonló eljárással valamely szervi elváltozás vagy testi tünet kiváltó oka is feltárhatóvá válik, ugyanis eredendően „a betegség eltérés attól a princípiumtól, amely az egészséget teremti meg, eltérés a harmóniától, a szeretettől, a megelégedettségtől és a boldogságtól.” (In. Erhard F. Freitag: i.m. 168.)

David H. Malan írja, hogy „a XX. sz. elejétől egy sor olyan megfigyelés halmozódott fel, amelyet a hagyományos fogalmakkal nem lehetett megmagyarázni. Ez a köznapi tapasztalattól igen távol eső teóriák kifejlődését eredményezte, mint pl. a relativitás- és a kvantumelmélet. Emlékeztetnünk kell arra, hogy ezek az elméletek pontosan illeszkednek a tapasztalati megfigyelésekhez, s eltérnek attól, amit az egyszerű ész sugallna (sőt, inkább olyan magyarázatok, amelyek ellentmondanak a józan észnek). Sok tekintetben nagyon hasonló folyamatról van szó az emberi viselkedés megértésénél is. Pontosan ugyanilyen módon a megfigyelések itt is sokszor ellentmondanak a szokványos gondolkodásnak, ennélfogva a magyarázatok is el kell vessék a szokványos köznapi vélekedést.” (In. Egyéni dinamikus pszichoterápia. Animula Kiadó. Bp. 1986. 196-197.) A holisztikus és személyre szabott gyógyászat új paradigmát, használható alternatívát igyekezett felmutatni az ipari társadalmak uralkodó életfelfogása helyett, ami termékeny egyveleget alkotott a kurtúrantropológia és a népi medicina által az egész világon ismertté vált gyógymódokkal és a hátterükben meghúzódó spirituális és metafizikai ismeretekkel. Komplex emberkép alakult ki, ami megreformálta az élettől és a Természettől elidegenedett orvostudományt, s számos régi-új gyógyítási eljárást fejlesztett ki. Felismerte, hogy nincs külön szomatikus (testi), pszichés, pszichoszomatikus vagy energetikai gyógyítás, hanem maga a gyógyítás létezik, melynek minden esetben individuális, nem a betegséget, hanem a beteg ember minden fellelhető diagnosztikai és terápiás szempontjait veszi figyelembe. Tekintettel arra, hogy az emberben a testi, lelki és szellemi tényezők szoros egységben és kölcsönhatásban működnek, nehezen képzelhető el az egyik változása anélkül, hogy ne hatna ki a másik két tényezőre – noha kétségkívül a szellem és a lélek magasabb minőségű a fizikai testnél. Várkonyi Nándor írja, hogy „a szellem nem engedelmeskedik feltétlenül a szervezet parancsainak, sőt uralkodni tud rajta, de fordítva is. Már a legegyszerűbb képzet (azaz fogalom, gondolat) megindíthat testi folyamatokat, külső inger nélkül, vagyis megváltoztatja az anyagot. Egy jó falat elképzelése kicsordítja a nyálmirigy váladékát, s a gyomor pepszintartalmát két százalékkal megnöveli; más, utált étel puszta képzete hányásra kényszerít, vannak, kik tengeri betegséget kapnak, ha valaki hintázásról beszél előttük. A puszta képzelet a szervi működések egész sorát indíthatja meg: izzadást, libabőrt, reszketést, a lélegzet megakadását, a haj felborzolódását. Az öröm és a szégyenérzet kitágítja az arc hajszálereit, elpirít, az ijedség összehúzza, elsápadunk; de az ijedség katasztrofális hatással lehet a belekre, a félelem, a szorongás a vesékre, illetve a húgyhólyagra; szívdobogást pedig minden erősebb lelki folyamat felidézhet. [...] Egy rossz hír ideg- vagy elmebajossá tehet, a jó hír felélénkít, de mindkettő halált is okozhat. A beteg hite a gyógyulásban javítja állapotát, visszaadja egészségét, hitetlensége rosszabbítja, sőt halálossá teheti.” (In. Várkonyi Nándor: Az elveszett Paradicsom. Széphalom Könyvműhely. Bp. 1994. 123.) Utóbbi jelenséget placebo-hatásnak is nevezik és számos csodával határos gyógyulás köszönhető neki. A szellem és a lélek testre gyakorolt destruktív hatására az irodalomtörténetből is mondhatunk példákat: gondoljunk csak pl. Csehov novellájában Cserjakov halálának előzményeire vagy Dosztojevszkij műveire. Kijelenthetjük tehát, hogy „vannak negatív érzések, gondolatok, amelyek olyan sajátos anyagokat termelnek ki szervezetünkben, amelyek rombolják az életünket, lényünket, testünket, lelkünket és vannak olyan érzések, amelyek építik, és amelyeket laboratóriumokban bizonyos anyagokból már ki lehet mutatni. [...] Íme bebizonyosodott, hogy a betegségek mögött negatív szellemi erő is van: gyűlölet, harag, keserűség. Betegek, mert hiányzik belőlük a derű és a szeretet gyógyító ereje. [...] Íme, egy új tudomány, amely igazolja, hogy a szeretet valóban épít, még a sejteket is össze tudja rendezni.” (In. Gyökössy Endre: Pasztorálpszichológia és pszichoszomatika. In. i.m. 65-71.)

Összegezve: a holisztikus világ- és természetfelfogás, a rend és a rendezetlenség harmonikus egyensúly-rendszerének kutatása olyan interdiszciplináris módszer, amelyet számos újkori gyógyító magáévá tett. Az ilyen szakember a „használni, de legalább nem ártani” (primum no nocere) tétele alapján mindig az egészségért próbál tenni és nem a betegség ellenében cselekedni, mivel az ellentét rendszerint konfrontációhoz vezet, míg a legkisebb hatás elvének alkalmazása (erről lásd előző cikkeinket!) az esetek túlnyomó többségében pozitív eredménnyel bír. A Természetnek – így az emberi természetnek is – gyógyító erői vannak (vis medicatrix naturae), következésképpen az emberi testben is hatékony öngyógyító erők rejlenek. A terapeuta feladata megkönnyíteni és elősegíteni ezek működését, természetes, lehetőleg nem toxikus gyógymódok alkalmazásával. A holisztikus látásmóddal bíró gyógyítókat ezért arra oktatják, hogy a betegség (valódi) okait kutassák fel a tünetek megszüntetése helyett. A tüneteket úgy tekintik, mint a test gyógyulásra való törekvésének kifejezését, míg az okokat a fizikális, a lelki, érzelmi és szellemi (spirituális) síkon kell keresni. Éppen ezért elsődlegesen a baj okát igyekszik felismerni és kezelni (tolle causam) a beteg egész személyének fizikális, mentális emocionális, spirituális, társadalmi és más tényezők figyelembevételével. E multidimenzionális emberkép értelmében a terapeuták bizonyos értelemben tanítók is, akik arra nevelik, bátorítják és motiválják az embereket, hogy személyes felelősséget vállaljanak egészségükért. Ezt az egészséges magatartás, életvitel és táplálkozási szokások kialakításával kívánják elérni. Elsősorban a megelőző orvoslás képviselői: az embereket olyan életmód kialakítására sarkallják, amely támogatja az egészséget és megelőzi a betegséget.

Muhel Gábor

(folyt. köv.)

AZ IDŐ EGY NAGY ILLÚZIÓ - Videó felvétel és beszámoló

2011-12-29T13:51:00.001+01:00

Az előadásról készült videó felvétel (angol nyelven, magyar tolmácsolással) online megtekinthető a http://www.santbani.hu/hu/dokumentumok/eladasok/88-2011-december-3-1630 linken.

Néhány szó az előadásról:

„Az előadás a következőképpen zajlott: Sirio Mester angol nyelvű előadása, magyar tolmácsolással (az előadás videója online megtekinthető a www.santbani.hu weboldalon), melynek felvezetéseképpen Sirio Mester elénekelte az előadás címét is ihlető költeményét, »Az idő egy nagy illúzió«, majd ezt követően a költemény mondanivalójáról beszélt a résztvevőknek; a létezést érintő alapvető kérdéseket felvetve, majd az előadás összegzéseként, mintegy következtetésként azokat megválaszolva.

Ezt követte egy közös, irányított meditáció (közös éneklés Sirio Mester és tanítványai előadásában; majd meditációs beszéd és közös meditációs ülés). A meditáció után a résztvevők kérdéseket tehettek fel, melyek a helyszínen megválaszolásra kerültek. Sajnos az idő szűke miatt az előadótermet át kellett adni másoknak, így nem kerülhetett sor minden kérdés nyilvános megválaszolására; de a nagy érdeklődésre és lelkesedésre való tekintettel a Mester az előtérben még szívesen fogadta és adott választ a kérdéseikkel hozzá fordulóknak.
Az előadás népes résztvevői létszámmal zajlott (becslés szerint kb. 100 fős jelenléttel); lelkes érdeklődés mellett.

Sirio Mester tanítványai ajándékkal kedveskedtek valamennyi résztvevőnek; házi készítési süteménnyel; tájékoztató brossurával (mely Sirio Mester önéletrajzi könyvének egy magyarra fordított fejezete a Surat Shabd Jógáról); valamint egy dvd lemezzel, mely Sirio Mester néhány költeményét tartalmazza megzenésített formában a szerző saját előadásában; valamint egy korábbi nyílt előadás videóját, és a már említett könyvfejezetet.”

Ezúton is mindenkinek köszönjük a részvételt, és kívánunk Áldott Ünnepeket, áldásokban gazdag új esztendőt.

Sirio Mester tisztelői és tanítványai

Rezgésszint - 3. rész

2011-12-18T13:57:00.002+01:00

Imhotep törvényeinek tanulmányozása során elgondolkodtam azon, amit Albert Einsteinről olvastam.

A törvény:

„Minden kettős, minden poláris. Ebben a valóságban mindennek megvan a maga ellentéte. A szélsőségek találkoznak. A két pólus ugyanazon dolognak, a forró és a hideg ugyanannak a hőmérséklet-nevű dolognak a két szélsősége. Világosság és sötétség, nagy és kicsi, puha és kemény, fehér és fekete, zaj és csend, magas és alacsony.”

És az olvasat:

„Létezik-e Isten?

Az egyetemi tanár a következő kérdéssel provokálta a diákjait:

– Isten teremtett mindent, ami létezik?

Egy diák bátran így felelt:

– Igen, Ő tette.

– Isten teremtett mindent?

– Igen uram! – válaszolta a fiatal.

– Ha Isten teremtett mindent, akkor Isten teremtette a rosszat, mert a rossz is létezik, és, mivel a tetteink a saját belsőnk kivetülései, akkor Isten is rossz.

A diák néma maradt, egy ilyen válasz után, és a tanár boldogan büszkélkedett, mert újból bebizonyította, hogy a Keresztény hit egy mítosz.

Egy másik diák felemelte a kezét, és megszólalt:

– Tanár úr, kérdezhetek valamit?

– Természetesen. – válaszolt a professzor.

– Professzor, létezik-e a hideg?

– Miféle kérdés ez? Természetesen létezik, ön talán soha nem fázott?

A fiú így válaszolt:

– Tulajdonképpen, uram, a hideg nem létezik. A fizika törvényeinek megfelelően, az, amit hidegnek tartunk, a valóságban a hő hiánya. Bármely test vagy tárgy akkor alkalmas a megfigyelésre, amikor van energiája, vagy közvetíti azt. Az abszolút nulla a hő teljes és abszolút hiánya, minden test mozdulatlanná válik, kölcsönhatásokra alkalmatlanná.

– Létezik a sötét? – folytatja a diák.

– Természetesen.

– Ismét téved, uram, mivel a sötét sem létezik. A sötét valójában a fény hiánya. A fényt lehet tanulmányozni, a sötétséget nem; itt van Nichols prizmája, amellyel a fehér fényt felbonthatjuk az őt alkotó különböző színekre, a különböző hullámhosszaiknak megfelelően. A sötétet nem. Egy egyszerű fénysugár elűzi a sötétséget, és megvilágítja a felületet, amelyen véget ér a fénynyaláb. Honnan tudhatjuk, hogy mennyire sötét egy adott része a térnek? Abból, hogy mennyi fény van jelen abban a térben, ugye? A sötét egy olyan fogalom, amelyet az ember azért talált ki, hogy leírja azt a jelenséget, ami akkor lép fel, ha a fény nincs jelen.

Végül is a fiatalember megkérdezte a professzort:

– Uram, létezik-e a rossz?

A professzor így válaszolt:

– Természetesen létezik, ahogyan már mondtam az elején, láthatjuk, hogy ott van az erőszak, a bűntettek az egész világban, ezek a dolgok a rosszhoz tartoznak.

– Uram, a rossz nem létezik, legalábbis nem önmagában. A rossz egész egyszerűen Isten hiánya; ugyanúgy, mint az előbbi esetekben, ez is csak egy kifejezés, amelyet az ember azért alkotott, hogy leírja Isten hiányát. Isten nem teremtett rosszat. Nem olyan, mint a hit vagy a szeretet, ami éppúgy létezik, mint a hő vagy a fény. A rossz annak a következménye, hogy az emberiség szívében nincs jelen Isten. Ugyanolyan, mint amikor hideg lesz, ha nincs hő, vagy sötét, mikor nincs fény.

Ekkor a professzor, miután bólintott, csendben maradt.

A fiatalember neve: ALBERT EINSTEIN.”

A polaritás, hát igen… A jónak a rossz az ellentéte, a fénynek a sötét, a szeretnek a gyűlölet, de ez nem zárja ki, hogy a gyűlölet például, nem létezik szeretet nélkül, hiszen a gyűlölet lehet a szeretet hiánya is, ugyannak az érzelemnek a másik pólusa. Ha megvizsgáljuk, mennyire gyűlölünk valakit, akkor azt csak úgy lehet, ha a benne megmaradt szereteten keresztül tesszük. Mennyire gyűlölsz? Kicsit, nagyon, nagyon-nagyon… és ha hagyod áramlani, rájössz, nem létezik gyűlölet, mert igazából sosem gyűlöltél…

Isten tehát maga a szeretet, a semleges, polaritásoktól mentes legmagasabb rezgés, frekvencia, tiszta forrásenergia, ide igyekszünk vissza… Hozzá…

Brátán Erzsébet

Az idő játékai

2011-12-01T19:06:00.001+01:00

Az idő tényleg egyenletesen halad? Ha igen, akkor miért tűnik úgy, hogy ugrál előre, hátra, néha csak néhány pillanatot, máskor több száz évet? Igaz lehet az, hogy felgyorsul, vagy lelassul? Mi lesz akkor, ha egyszer megfordul és az ellenkező irányba halad? Vajon utazhatunk az időben? Ezekre, a kérdésekre már az ősi népek is keresték a választ. A mitológiában, az ókori tudomány fennmaradt irataiban, és a középkori feljegyzésekben számtalan furcsa történetet találunk, melyek megmozgatják fantáziánkat és talán reményt (nemcsak hiú ábrándokat) keltenek, hogy egyszer megvalósul az időutazás. Lehet, hogy már egy későbbi nemzedék keresztül-kasul bejárta az idő ösvényeit?

Lehet, hogy egy még nem is létező, eljövendő tudás nyomai maradtak fenn a néphitben az Ír szigeten, a Himalája hegyei közt, vagy a Kaukázus eldugott völgyeiben?

A „Boldog Völgy” születése

A Himalája lábánál elterülő Kasmírt, „Boldog Völgynek” nevezték már az ókori feljegyzések is. A kasmíri királyok krónikája, a Rádzsatarangini, elbeszélése szerint, az ősidőben, a völgy helyén hatalmas tó terült el. A parton emberek éltek, a vízben azonban állati szörnyetegek laktak, s ezek a rémségek, a vízből kimászva rettentő pusztítást végeztek.

Az emberek egy Kasjapa nevű hőst bíztak meg, hogy kérjen segítséget Brahmától, a szörnyek ellen. Az isten egy varázskardot adott a hősnek, azzal az utasítással: hasítsa ketté a hegyeket, hogy a tó Dél felé lefolyhasson. A csodálatos fegyverrel Kasjapa átvágta a sziklákat és Kasmír völgye a szárazra került, a szörnyek, pedig elpusztultak.

Miután a geológusok a múlt században megvizsgálták a völgyet körülövező hegyeket, arra a megállapításra jutottak, hogy Kasmír területét négyszázezer éve valóban egy tenger nagyságú tó vize fedte. A régészeti leletek pedig azt mutatták, hogy a tó partján emberek telepedtek le, akik „déli elefántra”, a hatalmas mamutivadékra vadásztak.

Kasjapat, Brahma leszármazottjának tartották: „Minden teremtmény tőle származik.” – írták róla –, de a régebbi iratok egész egyszerűen úgy emlegették, mint: „aki az időből jött”.

A hétalvók legendája

Decius római császár (Kr. u. 249-251) keresztényüldözése idején a palotájában szolgáló hét ifjú az üldözések elől egy barlangba menekült. A barlangban álomba zuhantak és csak kétszáz év múltán, Theodosius császár uralkodása idején (Kr. u. 408-450) ébredtek fel. Az ifjak abban a tudatban riadtak fel, hogy csak egy éjszakát aludtak át. Egyiküket elküldték a közeli városba, Epheszoszba, hogy élelmet vásároljon számukra. Az elküldött ifjú azonban nem ismert rá a városra, mert ahol előző nap még bálványokat imádtak, ott már minden kapu felett kereszt lógott. Megzavarodva indult vissza a barlangba, de előbb még kenyeret akart vásárolni. A régi veretű pénz láttán az árus gyanút fogott, hogy az ifjú valahol elásott kincsre bukkant. Hirtelen nagy tömeg gyűlt köréje, majd a püspök és a helytartó elé vezették. Így jutottak el az epheszosziak az ifjak barlangjához, ahol azok megdicsőülten, ragyogó arccal tekintettek a látásukra odasereglett sokaságra. Még maga Theodosius császár is megjelent csodálni őket, és leborult előttük.

Hasonló történetet mond el a heisterbachi kolostor legendája. Egy szerzetes Péter apostol azon szavain töprengett, miszerint: „Egy nap az Úrnál olyan, mint ezer esztendő, és ezer esztendő, mint egy nap.” és kételkedni kezdett azok értelmében. E meditáció közben eltévedt az erdőben, s mikor visszatalált a rendházba, megdöbbenve tapasztalta, hogy nem ismer senkit, és őt sem ismeri senki a kolostor lakói közül. Mikor megmondta a nevét, ámulva hallotta, hogy a rendház évkönyvei szerint háromszáz évvel korábban valóban élt ott egy szerzetes, aki egy napon elhagyta a kolostort és soha többé nem tért vissza oda. A szerzetes akkor értette meg Péter apostol szavait. Nem sokkal később boldogan halt meg.

Péter apostol közönséges második levelében írtak visszavezethetőek a 90. zsoltárra: „Mert ezer esztendő annyi előtted, mint a tegnapi nap, amely elmúlt, és mint egy őrjárási idő éjjel.”

Titokzatos hegyek mélyén

A középkorban, német nyelvterületen több olyan hegyekhez fűződő monda született, melyben a kizökkent idő kapott szerepet. Ezekben a történetekben a csodás eseményeket híres uralkodók, mint Barbarossa Frigyes vagy Nagy Károly alakjával kapcsolták össze. De ne feledjük, hogy ezeket a hegyeket a pogány korban ősi istenek lakhelyeként tisztelték. Az egyik ilyen, talán a legismertebb mondakör a Kyffhäuser-hegyhez fűződik.

A legelterjedtebb hagyomány szerint Barbarossa Frigyes a Kyffhäuser-hegy belsejében pihen, várva, hogy a hollók hírül vigyék neki, elérkezett az idő a rejtekhely elhagyására.

A Kyffhäuser környéki falvakban sok történet keletkezett az alvó császárról. Az egyik legismertebb monda szerint Kelbrában a zenészek egyszer esküvőre voltak hivatalosak. Hazafelé tartva egy apró termetű szürke ember lépett melléjük és felszólította őket, hogy kövessék, mert egy nagyhatalmú úrnak kell zenélniük. Az emberke egy lépcsőhöz vezette őket, s azon keresztül egy földalatti terembe jutottak, ahol Frigyes egy kőasztal mellett bóbiskolt. A zenészek hajnalig muzsikáltak neki, s fizetségül egy zacskó aranyat kaptak. Visszatérve Kelbrában azonban minden megváltozott: a házak, a ruhák, minden másképp nézett ki, mint azelőtt és sem a családjukat, sem az ismerőseiket nem lelték. A rejtélyre a városka öreg lelkésze talált megoldást. A régi anyakönyvben felfedezte, hogy kétszáz éve a városi zenészeknek nyoma veszett. Kétszáz földi esztendő telt el az alatt az egy éjszaka alatt, amit a zenészek a hegy barlangjában töltöttek el. Az aranypénz, amit a császártól kaptak jutalomként, kétszáz év előtti veret volt.

Kyffhäuser-hegyét a kereszténység felvétele előtt Woutan hegyeként tisztelték, és a hegyben lakó isten vonatkozásait ruházták át a középkorban a császár alakjára.

Barbarossa Frigyes alakját a Salzburg melletti Untersberggel is kapcsolatba hozzák. Egy 1529-ből származó híradás szerint e hegy belsejében látták, Nagy Károllyal együtt. A Salzburg környéki történeteknek is jellegzetességük, hogy a hegy gyomrába tévedt emberek csak több évszázad multán kerülnek elő.

Hasonló elképzelésről árulkodnak a kelta hagyományok is.

Visszatérés egy másik időből

Az ír mondákban számtalan történetet találunk olyan tündérekről, akik egy másik világban, vagy egy távoli szigeten éltek, és aki eljutott hozzájuk, az csak sok száz év múlva érkezett vissza saját világába. Az egyik legszebb történet Bran királyfinak és társainak az óceánon tett felfedező útjáról számol be. A történet befejezése azonban eltér a már megszokott sablontól.

Bran királyfi egyik kísérőjének, Nechtannak, Collbran fiának sürgetésére haza indult a tündérek szigetéről. A tündérkirálynő figyelmeztette, hogy baj vár rájuk, ha haza térnek, különösen attól óvta őket, hogy Írország földjére lépjenek.

Mikor megérkeztek, a parton sok ember állott és érdeklődtek, ki érkezett a hajón.

– Bran vagyok, Feval király fia – kiáltotta a királyfi.

Erre a parton állók azt felelték, hogy nem hallottak soha Feval királyról, de azt tudják a régi énekekből, hogy egy Bran nevű királyfi neki vágott társaival a nyugati óceánnak.

Nechtan, Collbran fia, elsőnek ugrott ki a hajóból, és indult a sekély vízben a part felé. Ahogy ír földet ért a lába, egyszerre egy marék hamuvá vált, mintha sok száz éve a földben nyugodott volna. Ekkor Bran azt mondta: – Collbran fia oly esztelen volt, hogy szembe akart haladni az idővel.

A többiek a hajón maradtak, s a parton állóknak elmondták mindazt, ami velük történt, majd tovább hajóztak a tengeren. Senki sem tudja, mi lett a sorsuk.

Úgy tűnik, hogy a tündérkirálynő szigetén töltött idő – az a több száz év – Nechtan partra léptekor egy pillanat alatt lepergett, és ezért a teste porrá esett szét.

Amikor megállt az idő

Jakab protoevangéliuma, mint azt a neve is sejteti, eredetileg Mária születéséről és gyermekkoráról íródott. A fenn maradt szövegben azonban szerepel – későbbi betoldásként – egy Jézus születéséről szóló történet is. Az elbeszélés szerint Jézus egy sivatagi barlangban született.

József elindult, hogy zsidó bábát keressen a szüléshez. Ment és mégsem haladt. Fürkészte az égboltot és látta, hogy az mozdulatlan, a madarak álltak az égen, még a szárnyuk sem rebbent. Lenézett a földre, látott egy kondért és a mellette fekvő munkásokat, amint a kezüket a kondér felé nyújtották. De a szájukba tett ételt nem rágták, a kondérból kivett falatot nem emelték tovább, a szájuk felé lendülő kezük megmerevedett, nem lendült tovább a szájukig.

Mindegyikük az eget bámulta. József látta azt is, hogy egy juhász terelte a birkákat, de a birkák nem mozdultak. A juhász hiába emelte fel karját, hogy nógassa őket, mert a karja a magasban maradt. Lepillantott a folyó vízére, látta a kecskéket, hogy szájuk már a víztükörhöz ért, mégsem ittak.

Aztán egyszeriben minden mozgásba lendült újra.

Fordulópontok

Vagy húsz évvel ezelőtt írtam, a visszaforduló időről egy rövidke történetet, Fordulópontok címmel. Íme:

Senki sem vette észre azt a pillanatot. A csillaghalmazok tudósai nem számították ki előre, és nem figyelmeztettek közeledtére. Nem utaltak rá a múlt homályos jóslatai sem.

Most már, nincs aki megmondja, mikor és hol született az első öreg. Mert öregek születtek a földből és a tűzből, vagy a levegőben összesűrűsödött porból és hamuból, az elemek kavargó táncából. Születésük első másodpercében már mindent tudtak életükről, de ahogy fiatalodtak múltjukat elfelejtették. Fiatalodtak és elváltak társaiktól, majd visszatértek anyjuk méhébe, hogy az ő atomjaikkal ifjodjanak tovább.

A sárga, vörös és kék színű csillagok bolygóiról vissza indultak az űrhajók a földre.

Bontották a városokat és mind többen költöztek az erdők és hegyek rejtekeibe. Felszedték a vasúti síneket és az érceket visszatemették a bányákba.

A bombák robbanásától újra felépültek a házak. A bomba felemelkedett a repülőre, ami elvitte egy másik ország támaszpontjára, hogy ott raktárba, majd egy szétszerelő üzembe kerüljön.

Az emberiség bontott és bontott.

Mohamed újra karavánokat vezetett. Jézust a római katonák levették a keresztről. A hajdani Buddha élte az indiai hercegek megszokott, külvilágtól elzárt életét. Mózes visszavezette a népét Egyiptomba.

Az emberiség közben lebontotta Rómát, Babilont és a piramisokat. Egyiptomban felfedezték a papiruszt, de már nem volt rá szükség.

Az északi erdőkben a feltámadó szél felkavarta a hópelyheket a felhőkbe. A sebzett szarvasról a nyílvessző visszarepült a vadász íjára, aki visszafaragta rá a háncsot, és egy bokor ágához illesztette, várt, míg visszanőtt, majd haza indult.

A sok millió éve visszapumpált kőolajból új lények születtek, akik benépesítették a szárazföldet és a tengereket…

És senki sem vehette észre azt a pillanatot.

Sok évvel később, amikor egy Platón kötetben az Atlantiszról szóló részeket kerestem, megdöbbenve olvastam, hogy mindezt már kétezer-ötszáz éve megírták előttem.

Platón és a földből születettek

Platón az Államférfi című munkájában, két mitológiai hagyományból kiindulva jutott el a világmindenség kétirányú mozgásának gondolatáig.

Az egyik történet szerint hajdan felcserélődött a Nap és a többi csillagok nyugvása és kelése, úgy, hogy egykor a Nap ott nyugodott le, ahol most felkel, és az ellenkező oldalon, vagyis nyugaton kelt fel.

A másik hagyomány arról szólt, hogy volt idő, amikor a hajdani emberek a földből születtek, és nem egymással párosodva.

Arra gondolt, hogy mindezek az események ugyanannak a jelenségnek a következményei, sőt ezeken kívül még sok más, ezeknél még csodálatosabb dolog is. Ezek egy része az idők folyamán feledésbe merült, más részüket szétszórtan mesélték, elválasztva egymástól. Azt a jelenséget azonban, mely ezt kiváltotta, senki sem mesélte el: azt, hogy a mindenség forgása egyszer abban az irányban mozog, amerre most kering, másszor pedig az ellenkező irányban.

Amikor az idő visszafordult szükségképpen nagy pusztulás sújtotta az élőlényeket, s az emberi nemből is csak kevesen maradtak meg. Velük viszont sok csodálatos, új folyamat játszódott le.

Öregedésük az idő fordulópontján megállt, majd ellenkező irányú folyamat kezdődött: egyre ifjabbá váltak. Az idősek fehér haja megfeketedett, a szakállasok arca pedig újra sima lett. Mindegyikük teste megfiatalodott.

Az ifjak teste pedig csupasz lett, és napról napra, éjről éjre kisebb, úgyhogy a ma született gyermek állapotába jutottak vissza, testben és lélekben ahhoz lettek hasonlóvá. Ettől fogva, pedig mindjobban elenyésztek, úgyhogy végre teljesen eltűntek.

Platón úgy gondolta, hogy az egymással való párosodás a természet akkori rendjével nem fért össze, mert azok az emberek voltak a híres föld szülötte nemzedék, akik abban a korszakban visszatértek a földből. A görögök ősei, pedig akik az előző fordulópont végével szomszédosak voltak, a rákövetkező időben, a jelenlegi ciklusnak az elején születtek, még emlékeztek az eseményekre. Ők voltak a forrásai a földből született emberekről szóló elbeszéléseknek.

A bábok

Függetlenül attól, hogy csak „az ember tudatában létezik”, vagy „a tudatunktól független létező valóság”, az idő játszik velünk. Ki tudja, mikor kerülünk át a múltba vagy a jövőbe? Vajon észrevesszük-e a fordulópontot, vagy semmit sem érzékelünk az egészből? Az idő bábjai vagyunk. Vajon felismerjük a földből születetteket holnap, ha szembejönnek velünk az utcán?

Bojtor Iván

Természet és világnézet a harmadik évezred elején (3. rész)

2011-11-19T12:18:00.001+01:00

Cikksorozatunk harmadik részében arra teszünk kísérletet, hogy felvázoljuk azt a logikai hátteret, amely a holisztikus és átfogó világlátás alapjául szolgál. Amennyiben e természetes és átfogó világnézet segítségével megismerhető a mikro- és makrokozmosz mibenléte, léteznie kell egy homogén rendszeralkotó elvnek, amely által a „fiat lux” aktusa a Logoszt a Létbe hívta. S ha létezik ilyen ősok vagy arché, akkor a belőle kibomló természeti (testi, lelki és szellemi) törvények mögött álló logika is felfedezhető. A Természet számos megnyilvánulása felületesen vizsgálva valóban ésszerűtlennek tűnhet, azonban – amint arra a modern tudomány is rámutatott – nem létezhet semmi a világon, amelynek nincs valamilyen oka. Kétségtelen, hogy ezen ok vagy okok összetettsége a racionális ész számára gyakran megfoghatatlan, azonban ez nem jelenti azt, hogy a dolgokat a vakvéletlen irányítaná, ugyanis ha így lenne, akkor joggal tehetnénk fel a kérdést, hogy miképpen szervezheti meg ez a bizonyos „véletlen” például a hihetetlenül bonyolult kozmikus folyamatokat. (Ennél az információelméleti buktatónál borul meg az a feltevés is, mely szerint az első ősi sejteket alkotó aminosavak és fehérjék „véletlenül” élővé lettek, ugyanis a kibernetika egyik alaptétele, hogy csak magasabb szervezettségű rendszer képes alacsonyabb szervezettségűt létrehozni, irányítani és nem fordítva.) A káoszelmélettel foglalkozó kutatók azt találták, hogy még a látszólag kaotikus és teljesen rendezetlen folyamatok mögött is kell, hogy legyen valamiféle szabályozó erő, hiszen e nélkül a folyamat maga be sem következhetne.

Ám vessünk ismét egy pillantást varázslatos magyar nyelvünkre! A „véletlen” szó jelentése eredendően a „vél” ige fosztóképzővel ellátott alakja, vagyis azt fejezi ki, hogy valami „előre nem várt, ki nem számított, el nem gondolt”. Ebből következik, hogy szemantikai értelemben a szó magjában maga a gondolat rejtőzik (vélekedik~gondol), s ha így van, akkor szó sincs arról, hogy valamely általunk véletlennek hitt esemény vagy történés ok nélkül történhet. Amiről szó van, hogy olyan bonyolult és tudatunk számára (még) átláthatatlan összefüggések halmaza áll a hátterében, melyeket a lefokozott metafizikai látás, pontosabban az elemzésre kondicionált elme elemző racionálisan nem képes fölfogni. Némileg hasonló a helyzet az érzelmekkel is. Noha ma már egyre többet hallunk az érzelmi intelligenciáról, valójában vajmi kevés fogalmunk van róla, hogy a fogalom mit is takar. Márpedig mindannyiunk számára nyilvánvaló tapasztalat, hogy érzéseink sem indok nélkül jönnek létre – bár kétségkívül gyakran utólag jövünk rá, hogy mi volt a valódi kiváltó ok. Példák tucatjait lehetne ezzel kapcsolatban sorolni. Ami azonban számunkra fontos (és egyben megnyugtató is), hogy létezik a „véletlen” események mögött valamiféle törvényszerűség, s ha létezik, akkor (a fizika törvényeihez hasonlóan) megismerhető a természete. E törvények működésének hajtóereje pedig épp a logika által nyilvánul meg, tehát a holisztikus világlátás visszavezethető egy koherens és értelmünk számára is felfogható logikai rendszerre. Miben áll e logikai rendszer természete? A következőkben erre a kérdésre keressük a választ.

Minden rendszer alkotó részeiből és az ezeket egységbe fogó információból, energiából és kohéziós erőből (vagy elvből) áll össze egységes egésszé. Nem kivétel ez alól a logika sem. Az információ, az elv, a törvény és a logika úgy feltételezik egymást, ahogyan az emberi test feltételezi a lelket és a szellemet (vagy tudatot). Grandpierre Attila „Életünk és a Mindenséget átható Rend” című munkájában részletesen bemutatja azt a három fő alapelvet, mely köré a Világegyetem szerveződik. Ennek értelmében az anyagnak megfelel a legkisebb hatás elve, a lélek világának az élet elve, míg a szellemnek az értelem vagy a tudat elve. Mivel azonban a világ egységes és oszthatatatlan Egész, kell lennie egy olyan „elvnek” is, mely az említett hármat átfogja, egyesíti és felülről szervezi. Ezt nevezték az ókorban hiararchénak, vagyis olyan tudatos szellemi erőtérnek, ami a létszinteket egymással összeköti és megfelelteti. (Végső soron ezt az elvet keresi a modern fizika is, amikor az ún. a „nagy egyesített elmélet” megalkotásán munkálkodik, ami az elképzelések szerint közös nevezőre lenne képes hozni az anyagi természet négy alapvető kölcsönhatását.) Az Egyhármasság (vagy Szenthármasság) gondolata az ősmagyar világlátásban még elevenen élt. A kereszténység is Isten három személyéről beszél (Atya, Fiú, Szentlélek), a hindu kozmogónia pedig Brahman, Visnu, Síva hármasságáról tesz említést. A „három a magyar Igazság” kifejezés gyökere is ebből a hagyományos ősi metafizikai középpontból ered és minden kultúrában megvan a maga megfelelője. Ez különbözteti meg egymástól a tradíciót és a hagyományt: a tradíció szokások és rítusok összessége, míg a hagyomány az ősi spirituális és metafizikai tudás centruma. Egy kultúrának ezért tradicionális értelemben lehet számos metafizikai hagyománya, azonban a hagyománynak nem lehet csak egyetlen valódi metafizikája. Innen talán már könnyebben érthető, hogy a világ teljessége miért csak az egységlátás segítségével ragadható meg. Amennyiben a tudományos megismerés izolált és nem interdiszciplináris, akkor önmagában nem képes kielégítően leírni egy jelenséget vagy folyamatot sem, nemhogy magyarázatot adjon azokra. Másképpen fogalmazva: az univerzumban „minden mindennel összefügg”, így téves az az elképzelés, mely szerint a kozmoszban a szubsztanciák egymástól függetlenül, immanensen létezhetnek. Ezt a legújabb kvatumfizikai kísérletek is igazolják. Összességében tehát a hármasság eszméje aritmológiai szempontból a következőképpen foglalható össze: az Egy Kettővé osztódik, a Létből a világba árad és ott megsokszorozódik, majd egy magasabb spirituális és minőségi szinten a Háromban újra egyesül. Ez a misztérium a trinitárius világfelfogás számelméleti alapvetése.

E rövid kitérő után ideje rátérnünk a természetes világlátás mögött rejtőző logikai rendszer vizsgálatára. Ehhez a 20. század egyik legnagyobb magyar gondolkodóját hívjuk segítségül. Hamvas Béla „Scientia Sacra” című művének II. részében (A kereszténység) az „Egységlogika” című fejezet befejezetlen maradt. A szerző halála előtt 1964-ben a tervezett 120 pontból 34-et kidolgozott, a többi vázlat és töredék kéziratban van és mindeddig kiadatlan. E fragmentumból is világosan látszik azonban, hogy az író olyan egységes logikai szisztéma megalkotására törekedett, ami témánk szempontjából különösen fontos. Ennek okán tekintsük át, mit is jelent az egységlogika fogalma a hamvasi értelmezés szerint! Számértelmezésre vonatkozó gondolatmenetünkből kiindulva, kezdjük azzal hogy a püthagoreusok által jól ismert aritmológiának (arithmosz: szám + logosz: értelem) két fő aspektusa van, nevezetesen a hieratikus és a profán. Az első a szám definitív voltán nyugszik, míg a másodikat a racionalitás jellemzi. (A kettő egysége az ún. egységes aritmológia.) A hieratikus számértelmezés megfelelője az analogikus logika, míg a másodiké a racionális: a kettő egysége maga az egységlogika. Mindkét logikához (és következésképpen aritmológiához) tartozik egy kor: az analogikus logikának az archaikus őskor, míg a racionálisnak a történeti kor, a történelem felel meg. Az egységlogikának azért nem felel meg egyetlen korszak sem – pontosabban azért kortalan és felel meg neki mindegyik –, mert mindhárom aritmológia és logika a valóságban egységes eleven egészet alkot, amiből az következik, hogy kizárólag metalogikai síkon értelmezhetők. Ily módon a hagyomány aritmológája definitív, s a ptolemaioszi és eukledeszi geometria fogalmai rendelhetők hozzá. E fogalmak végleges értékfokozatokat feltételeznek, s ezen értékfokozatok rendje alkotja a kozmikus törvényszerűségek rendszerét, oly módon, hogy az egyes létszférákat egymással megfeleltethető, ám minőségileg mégis különböző hierarchiába szervezi. A hierarchiák vertikálisan (függőlegesen) helyezkednek el, s mindegyiknek saját száma van (ld. pl. az orfikus, kabbalisztikus, védikus és az iráni hagyományt). Mivel a világ a tíz kisugárzott hatalom emanációja, ezért a legfőbb hierarchia száma a tíz. Az analógia ez esetben nem mást jelent, mint a hierarchiák vagy létszférák közötti megfelelést. Amint Hermész Triszmegisztosz a Tabula Smaragdínában írja: „Quod est inferius, est sicut quod est superius, et quod est superius est sicut quod est inferius ad perpetranda miracula rei unius” – „Ami fent van, az megfelel annak, ami lenn van, s ami lenn van, az megfelel annak, ami fenn van, hogy az egységnek varázslatát végrehajtsd.” (E megfelelésekről lásd cikkünk első két részét.) A szemléletesség kedvéért vegyünk egy példát! A püthagoreusok szerint a hetes szám a primum movens (első mozgató), a Naprendszer hét bolygója, ami megfelel a hét napjainak, a hét magánhangzónak, a szivárvány hét színének, zenében a diatonikus skála hét alaphangjának, népmeséinkben a „hetedhét országnak” és a „hétfejű sárkánynak”. Ezen felül hét fő csakráról tudunk, az embert hét energiaszint vagy aura alkotja, valamint ismeretes, hogy az ősmagyar számrendszer a decimálist megelőzően a hetes volt. (József Attila sem véletlenül írja híres versében: „A hetedik Te magad légy!”) Az analógia azonban nem metafora és nem is hasonlat, hanem megfelelés az egyes létszférák között, s végső alapja a szám. A heremtikus hagyomány erről még tudott, de „újabban az analógiasort kiterjesztették a lélektani, szociológiai, világszemléleti, társadalmi, ideológiai analógiákra. A modern analógia azonban nem hierarchikus, vagyis nem objektív csak személytelen.” (Scientia Sacra II. A kereszténység. Medio Kiadó. Szentendre. 1996. 323.) Metodikailag viszont jól használható valamely elméleti vagy elemző módszer logikai bázisaként, példának okáért számos irodalmi mű megértésében segítségünkre lehet, amennyiben mondjuk egy komplex és többszörösen rétegzett jelképrendszer forrásának feltárása a célunk. Összefoglalva: az archaikus emberiség analogikus gondolkodásmódja a következőképpen nézett ki. Egy emberi tulajdonság megfelel valamely fémnek, valamely fém egy adott bolygónak, a bolygók egy meghatározott színnek, a színek valamely hangnak, az adott hang egy adott íznek, egy íz a szellemi hatalmaknak, míg végül a szellemi hatalmak a hierarciáknak (létszféráknak) megfelelően egy-egy számnak. Ezért érezhetjük úgy, hogy amikor a csillagos eget szemléljük, olyan mintha saját lelkünk mélységeibe pillantanánk, vagyis a csillagos égen az látható, ami az emberi természetben is jelen van és fordítva (ld. erről Etesi Gábor cikkét, melyet az első részben idéztünk). Ahogyan Hamvas Béla megfogalmazza: „a világ zárt egész, amelynek minden eleme valamely más elemnek felel meg. Minden megfelelés alapja az aritmológia. Az analógiás logika és az analógiás aritmológia is zárt egész, mert az aritmológia számkoncepciója a definitív szám. Ezen nyugszik a hagyomány kozmosza, zárt társadalma (kaszt), hierarchiája és metafizikája.” (uo. 323-324.)

A hagyomány analogikus gondolkodásmódja a megfelelések felismerésén alapul. A történeti emberiség racionalista gondolkodása azonban úgy viszonyul az archaikus ember analogikus gondolkodásához, ahogyan a törvény a dialektikához. A törvényből rendszer és kiegyenlítődés következik, míg a végtelen dialektikát véget nem érő számsor írja le, ami minőségileg infláció és devalváció. Tehát az analogikus logika nem ellentétekben (konfrontációban) gondolkodik, hanem megkülönböztet, hierarchikusan alá- és fölérendel, nem pedig szembeállít. Ismeretszerzésének centrumában a kijelentés, a felismerés és az elfogadás áll (szemben a racionális logika bizonyítás-kényszerével). Ebből következik, hogy előbbi a látás logikája („harmadik szem”), így esztétikai szempontból lírai vagy epikus, míg utóbbi egzisztenciális döntés-logika, tehát drámai. Mint mondottuk, az analógiás gondolkodás felismeri, hogy a látható (empirikus, anyagi) és a láthatatlan (tapasztalaton túli, metafizikai) között nem ellentét, hanem megfelelés van. „A látható természeti világ nem egyéb, mint a láthatatlan kolosszális analogonja.” (uo. 325-326.) A primordiális (az anyagi világ teremtése előtti), metafizikán alapuló gondolkodás nem tekinthető azonban elsődlegesnek, hiszen – mondja Hamvas Béla – a gondolkodás önmagában értékdifferens ellentét. Ezt az ellentmondást egyedül az egységlogikán alapuló holisztikus gondolkodás képes feloldani, mivel a racionális ész etikailag közönyös, ennél fogva a racionális szám is értékközömbös, vagyis a szám korrupciójának felsőfoka. „A mennyiségi (minőségtelen) szám logikai értékdifferencián keresztül teremti meg a számtömeget (halmazt, kvantumot), illetve a tömegszámot, az eltömegesedést és az eldologiasodást, vagyis a személytelenséget és az apparátust.” (uo. 326.) Episztemológiai szempontból az értékdifferens gondolkodás szükségképpen nem lehet egzakt, ugyanis már eleve prekoncepciót tartalmaz. Ez a prekoncepció pedig maga megismerés gondolati apparátusa. Bár már Platón is megjegyezte, hogy mi „csupán az értelmezések értelmezői vagyunk”, Nietzsche ennél még tovább megy: kijelenti, hogy egyáltalán „nincsenek tények, ami van, csak értelmezés.” Az aritmológia szerint viszont nincsenek értelmezések sem, mert az értelmező az interpretáció során számkoncepciókat mér össze. E gondolatmenet szerint egyetlen tény csupán a szám lehet, amely minden esetben félreérthetetlenül értelmes. Társadalmilag vizsgálva, az analogikus logika (az alá- és fölérendelés miatt) kaszt-társadalmat, de mindenképpen uralmi rendszeren alapuló kollektívát alkot, ellenben a racionális (a szembeállítás, a viszály és a létért való küzdelem okán) a hatalmi alapokon nyugvó demokráciát teremti meg. Míg az analogikus gondolkodás folytonos átmenet a hasonlóságból a különbségbe, addig a racionális gondolkodás folytonos átmenet az objektívból a szubjektívba, pozitívból a negatívba, láthatóból a láthatatlanba, konkrétból az absztraktba és fordítva. Ha a konfliktus helyett az azonosságra fókuszál, akkor matematikai jele az egyenlőség (A=A; ld. Arisztotelész). Ez a logika tette lehetővé a társadalmi egyenlőség gondolatát (francia felvilágosodás). Csakhogy a racionális logika a Kettő jegyében áll, s a Kettő periférikus és ellentétes szám: mert ami azonos, az nem egyenlő, s ami egyenlő az ellentétes is, merthogy az egyenlőség egyben kettőség, míg az azonosság egység (önazonosság), tehát e kettőség egységes egysége természetszerűleg teremti és alapozza meg a Három fogalmát, vagyis megszületik a tudati és lelki fejlődés, az Egy egy minőségileg magasabb létszintje, ami a voltaképpen Háromban realizálódik…

Az analogikus és racionális logikán alapuló két gondolkodásmód rövid összehasonlítása után térjünk rá a holisztikus világnézet hátterében álló egységlogika tárgyalására. Hamvas Béla szerint az egységlogika megteremtője Jacob Böhme, akinek központi fogalma az „inqualieren”, ami megközelítőleg annyit jelent mint „egymás közös áthatása”. Minden azonosnak tartott minőség centrumában ott lappang az ellentét és minden azonosnak tartott kvalitás középpontjában felfedezhető az azonosság. (Minden pozitívban a negatív, minden mennyiségben a minőség és fordítva.) A két elem azonban sohasem tehető teljesen azonossá vagy ellentétessé, csak egyesíteni lehet őket. Ezért az „inqualieren” az egyesítés művelete. Miképpen valósulhat ez meg az említett két logikai rendszerre vetítve? A gondolkodásban a két logikai egységet addig közelítem, míg majdnem azonossá válnak, de mindig lesz egy pont, ami nem azonosítható, s ez ellenhatást vált ki, s távolodni kezd, amíg az ellentét határát el nem éri, de mindig lesz egy pont, ami azonos marad, melynek következtében a két egység ismét közeledni kezd egymáshoz. (Figyeljük meg a jin-jang szimbólumot, ami tulajdonképpen ezt fejezi ki. Mindamellett érdemes összevetni az ún. ciklikus vagy oszcilláló világegyetem modelljével, mely a hindu kozmológiában gyökerezik, s ahol egy ilyen ciklus Brahman ki- és belégzésével analóg.) Heidegger „Azonosság és különbség” című tanulmányában az azonosság gondolatsorába a különbséget helyezi, noha oda Hamvas meglátása szerint az ellentét való. Érvelése szerint ami nem azonos, az ellentétes (antitézis), ily módon a szintézis nem egyesítés, hanem „azonosítási álzárlat”. (Hegel logikája ezért nem trinitárius, hanem dialektikus.) Az egyesítésben a Három mint szám nem eredményként jelentkezik, hanem a kettő között lévő középként, vagyis olyan minőségként, ami az Egyet és a Kettőt egyesíti (ld.: Michelangelo „Ádám teremtése” című freskóját). Az Egy hulláma átcsap a Kettőbe és fordítva; a Három a megnyugvás, mely a kettő összecsapásából felbukkan. Ennek az univerzális világszerelemnek a beteljesülésében az azonosság a különbségekben, a különbség az azonosságokban van. „A határtalan eggyé levés a határtalan különbözés által tisztul meg.” (Hölderlin). Ha az egység nem az azonosságban és az ellentétben van, akkor a sokaságban létezik. Ami megsokszorozódik, az egységesedik, ami differenciálódik, szintén egységesedik. Így az egységlogikában a racionális és az analogikus logika egymást nem zárják ki, hanem feltételezik az „inqualieren” művelete által. E három szimultán logika szerves egysége adja a természetes világlátás értelmes szervezőerejét, azáltal, hogy egymást folytonosan áthatják és renddé szervezik. Mivel azonban az ember ezt képes megérteni, illetve képes a gondolkodásról gondolkodni, okkal feltételezhetjük, hogy az egyetemes (emberi és univerzális) szellem és tudat (mikro- és makrokozmikus hierarché) mindezek felett áll. Bizonyíték erre, hogy az ember képes hatni a gondolatai által saját testére, valamint képes megváltoztatni gondolkodásmódját. Zűrzavar (turba) ott keletkezik, ha a racionális logikával akarjuk megérteni az analogikus gondolkodást és fordítva. Az őskori gondolkodást azonban nem lehet történeti gondolkodással megérteni, mivel egy homogén metafizikai rendszeren belül egységes, de mégis különböző logikai tulajdonságokkal bírnak. A racionális logika úgy tartja, hogy a természet és a szellem azonos. E felfogás egyenes következménye a materializmus (ld. előző rész.). A hagyomány szerint azonban minden analógia egyetlen alapvető megfelelésből ered: nevezetesen, hogy a tapasztalati (anyagi természeti) világ a tapasztalaton túli (metafizikai) világból következik, vagyis „a természet nem egyéb, mint a szellemvilág kolosszális analogonja”. (A holisztikus gyógyászat ezt úgy fejezi ki, hogy minden betegségnek és tünetnek lelki oka van.) A kezdemény, az eredet mindig a láthatatlanban, a potenciálisban van. A Természet (az élő Világegyetem) rendező elvéből kibomló egységlogika metafizika elve, hogy a természet és a szellem egylényegű. S éppen ez az egység az, mely az univerzum egészének rendezettségét fenntartja. Amennyiben viszont e természetes világrend az egyénen belül (és a külvilágban) nem tud megvalósulni vagy súlyos zavart szenved, akkor a következményekkel testi tünetek formájában is számolnunk kell. A következő részben ezért igyekszünk gyakorlati szintre is leképezni a mondottakat és példákon keresztül bemutatni, hogy miképpen lehet a szeretet- és világhiány számos pszichoszomatikus betegség forrása.

Muhel Gábor

(folyt. köv.)

AZ IDŐ EGY NAGY ILLÚZIÓ

2011-11-16T12:17:00.001+01:00

2011. december 3-án Satguru Sirio Surat Shabd Yoga Mester ismét nyilvános előadást tart Budapesten.

Az előadásra a belépés ingyenes. Mindenkit szeretettel várunk!

Bővebb információ a megadott elérhetőségeken áll rendelkezésre, ahol a programmal kapcsolatos kérdéseket, észrevételeket is várjuk.

Dátum: 2011. DECEMBER 3. (SZOMBAT) 16.30-19.00

Helyszín: Soter Ezoterikus Klub és Teaház, Budapest, VI. ker., Dessewffy utca 53.

Elérhetőségek: web: www.santbani.hu; e-mail: info@santbani.hu; mobil: +36307251293

Az előadás tervezett menete:

Satguru Sirio beszéde - kb. 1 óra közös meditációs

ülés: meditációs beszéd – kb. 15 perc; meditáció – kb. 30 perc

kérdések és válaszok - kb. 30 perc

„Satguru Sirio napjaink egyik meghatározó Surat Shabd Yoga Mestere, aki Európában és világszerte tanítja és mutatja be ennek a spirituális útnak a gyakorlatát. Tudása nem csak elméleti, hiszen hosszú évtizedek személyes tapasztalata és gyakorlata áll a háta mögött, mely igazán hitelessé és életszerűvé teszi munkásságát.
Az utóbbi években Sirio Mester rendszeres látogatója Magyarországnak, ahol spirituális elvonulásokat vezet, előadásokat tart. Ezen kívül meghívást kapott már Romániába, Németország több nagyvárosába, az Amerikai Egyesült Államokba és Mexikóba is

Természet és világnézet a harmadik évezred elején (2. rész)

2011-11-12T09:54:00.002+01:00

Cikksorozatunk első részében arra tettünk kísérletet, hogy felhívjuk a figyelmet emberi létünk legfőbb egyetemes szellemi problémáinak gyökerére. Utaltunk rá, hogy az Ember Természete megfelel a Világegyetem Természetének, továbbá áttételesen kitértünk arra is, hogy van-e mód és lehetőség feltárni a kozmikus rend hiányának forrását. Eközben ismeretelméleti kérdéseket is felvetettünk s megkíséreltük felhívni a figyelmet a létrontás lelki és szellemi bázisára – nevezetesen, hogy az ember léthelyzetét empirikus és racionális alapon magyarázza, éli, képzi, végzi. Kétségtelen, hogy a Lét egység-elve nem igazolható kizárólagosan a racionalitás módszertanával, de nem elgondolható csupán analogikus koncepcióval sem. Vizsgálat nélkül a misztifikáció csapdájába esni megbocsáthatatlan hiba lenne. Ennél fogva szükségesnek éreztük, hogy átgondoljuk korunk világnézetének szellemtörténeti hátterét. Számos kórtünet mutatja, hogy soha eddig nem látott és ki nem mondott vágy munkál a civilizáció emberének lelkében, amit a metafizikai hagyomány jegyében kutató és/vagy alkotó titokfejtő joggal nevezhet világhiánynak. Miben áll hát lényege? Honnan ered? Mit tehetünk kitöltése érdekében? Boldogságvágy és teljességigény istenkeresés és metafizikai űr? Mire jó ez a gyakorlatban? E kérdések is indokolják, hogy második körben a holisztikus világnézet mibenlétéről ejtsünk néhány vázlatos szót.

A holisztika kifejezés a görög holos („ép, egész, teljes, osztatlan”) szóból származik, azonban az angol „holy” szó ennél is tágabb jelentéstartománnyal bír, hiszen „szentet, megszenteltet” egyaránt jelent (lásd például az angol nyelvű Biblia fedőlapján olvasható „Holy Bible” kifejezést.). Magyar meghonosodását nagyban elősegítette Gábor Dénes tudományos felfedezése (a hologram: mely szerint a rész tartalmazza, pontosabban leképzi az egészet és fordítva). A természetes gyógymódok, illetve a keleti filozófiákon alapuló ezoterikus világlátás iránt megnövekedett érdeklődés az időszámításunk szerinti harmadik évezred elején (rontott formában ugyan, de) reneszánszát éli. E világlátás a rég elfeledett és csupán nyomokban őrzött ősmúlt képeit idézi. Lényege, hogy a világ Egységes Egész. Ennél fogva a holisztikus világlátás alaptétele humánusan: az Embert és a Mindenséget Egésznek tekinteni. („Minden mindennel összefügg.”) Ahogyan például a hiteles ajurvédikus gyógyászat elve szerint gyógyító nem kezeli külön a testet, vagyis a lelket és szellemet elsődlegesnek tekinti, oly módon törekszik az egységlátásra minden misztérium szerelmese. Oki szinten kutatni egy kór forrását: mindvégig tisztában lenni a létszintek minőségbeli különbségével, majd alkalmazni. A titokfejtő ember a legmagasabbra törekszik s ezért a mélységeket járja meg. Nem egyszer fordul elő, hogy egészség szükségképp feltételezi az abnormitást. Amennyiben a teljesség hiánya űr, kiváltképp boldogtalanság és szeretetlenség, akkor az ebből fakadó teremtő erő kell ahhoz, hogy tartalmat szüljön a világ lényegileg teljessé vált hiányába. Az ember feletti ember eszméjére felnőni és képesnek lenni a legnehezebb szociális feladatok egyike, s metafizikailag kicsiny megvilágosodásként is értelmezhető. Feladat soha nem volt sürgetőbb és égetőbb...

Nehéz ellentmondani annak a ténynek, hogy az éberség és az azonosság nem helyettesíthető. Sokak szerint a szám igazol minden képet: ahogyan a matematikában az egy ketted mint fél (de tört!), illetve a két negyed sem azonos csak kvantitatív alapon – s bár közös nevezőjük egyesíti őket, így minőségileg megfelelnek egymásnak –, úgy az emberi természet rendje is analógiája a kozmikus Természetnek. A deskriptív (leíró) tudományok a metódust vagy módszert jegyzik le, míg a művészet a lényeget teremti meg esztétikai formában. Így lehetséges, hogy nem kevésszer a megnyilvánulás mögötti megnyilvánulatlant tudat alatt mellőzi a legtöbb objektív akarat. Mondanunk sem kell, hogy mindkettő sarkítás, s szükségképpen hiányos ontológiai közelítés. Miért is? Mert a képlet nem magyarázat, ám tartalom sem sokat ér a hozzá illő külcsín nélkül. Szerencsénkre létezik az a bizonyos kegyelem, mely lehetővé teszi, hogy olyan Univerzum részei lehetünk, melynek Teremtője (vagy ősoka) e súlyos dichtonómiákat egyesíteni képes. A Teremtés pillanata természeténél fogva nem is lehet más, mint a minőség mennyiségi kódolása. Sokasodás, kiáradás, ősnemzés. Ha az ember dalt hallgat, verset elemez, festményben gyönyörködik vagy csak akár szemlélődik és beszélget, ezt a közös metafizikai lényeget használja, ebben él, ezt fejti fel és e szerint alkot – jelentsen bárkinek bármit is a szó. A Természet. rendező alaplényege az egységlogika. A holisztikus és természetes világnézet hasonlóképp bomlik ki, miképpen a magból millió és millió élet sarjad minden gyönyörű tavasz méhében. Minden a maga természete szerint jön létre. Minden a magból terebélyesedik. Minősége és nem mennyisége szerint emelkedik, nő vagy oszlik. Szakrális korokban a gyermekvállalás szent és áldott, nem terhes. Az Élet szentsége a Lét nevében. Minden kor, mely az isteni elvektől leszakadt, rongált. Jó tünete ennek a totális boldogtalanság, mely a Lét ellen elkövetett korrupció következménye. A szeretet hiánya a szervezet szervezettségének hiánya (a rend helyett a rendetlenség). A sokasodás akadályoztatása, ezért súlyos vétek a természetes világrend ellen. Hisz a szabad akarat korlátja béklyó. A csillag is fényt adni született – mégha olykor fekete lyuk is a vége. Ember is élni született és boldogságra növesztette sok éven át az Úr – s kiteljesedése helyett meddőnek találja meg sem született gyermeke álmában sajátját....

Miért is tekinthető a holisztikus gondolkodás a természetes világlátás alapjának? Egyrészt azért, mert minden kultúra legmélyén őrzi és gyökerei, belőle erednek. Ehhez képest (s e helyen szólni kell) megnézhetjük magunkat, mit teremtettünk. Láttuk, mi realizálódott az emberi lélek kollektív gyalázatából: Radnóti Töredéke is tudósít, a jelen pedig elborzaszt. Másrészt pedig azért, mert bármilyen hiteles és elméleti szempontból korrekt tudományt is vizsgálunk, úgyszint oda érünk végül, hogy egy hiteles világszemlélet szerint élő ember számára a tudomány és a művészet kommutatív. Egymást kiegészíti és áthatja. Férfi a Nőt és Nő a Férfit. Minden mindent. Az egymásban élés tudományos művészete. Így gyújt gyertyát a sötétség oszlopcsarnokában a Lét, s ekképpen lobbant lángra minden szent nászt a kozmikus szerenád...

A hagyomány arról beszél, hogy őseink a létszintek (vagy hierarchiák) közötti megfelelések mögött nagyon komoly egyetemes Rend munkálkodását látták. Idézni a sok-sok forrást e helyen nincs mód. Ám amennyiben ez így van (márpedig az összes egyetemes elveken alapuló kultúra erről beszél), akkor e Rendet értelmes logika kell, hogy szervezze. Milyen lehet e logika természete? Létezik-e olyan okság, mely a racionális megismerés álarcán túllát, s ami például az érzelmek látszólagos esetlegességére metafizikai feleletet képes adni? S amennyiben valóban létezik, vajon lehetséges ezt megismerni? A válaszokat feltárni nem könnyű. Ám nélkülözhetetlen mindahhoz, hogy harmóniába kerüljünk önmagunkkal és a külvilággal, s megértsük helyünk a Nagy Egészben. Válaszkeresés közben a szellemi kalandozás létkérdéssé nemesül, ami nem véletlen, hisz az értelmezések értelmezései mögé nézni nem jelent mást, mint a Lét alapállását kutatni. Ezúttal geometriai példával élve, a kör kerületén mozgó ember, amennyiben magában nem őrzi a középpont tudatát, mozgásterének origójától szükségképpen távol van, s nem láthatja az egészet. A „részben” elmerülni csak az egységtudat éberségében szabad. A történeti kor bizonyítja, hogy a legmegátalkodott ateisták így lettek profán keresztények. Hajnal előtt van a legsötétebb s a legmélyebb gödör alján a kollektív emberi lélek a legkreatívabb. Lelke sötét éjszakájának külvilági vetületén túl rettenetesebb gyalázat nehezen elképzelhető. Ebből is látható, hogy az univerzális világhiány az egységtudat hiánya – keresztény szóhasználattal élve: a kozmikus Rend, a Szeretet Hiánya. Így szerelmesnek lenni eredendően nem döntés kérdése, hanem lét- és Egységélmény...

„Isten ott állt a hátam mögött, és én megkerültem érte a világot.” – írja József Attila egyik kevésbé ismert töredékében. Hogyan értelmezhetjük a költő sorait, amikor látszólag ellentmondásban áll a Biblia kijelentésével, mely szerint „Isten országa tibennetek van”? S ha Isten a Mindenséggel egylényegű, akkor akad-e mód arra, hogy megértsük természetét? Előző cikkünkben utaltunk rá, hogy isteni lényünk és valódi természetünk megismeréséhez a delphoi jósda homlokzatán található felirat értelmében önmagunk felfedezésén át vezet az út. A két megközelítési mód egysége vezethet csak reális eredményre. Ahogyan a csepp sem értheti meg önnön létezését tenger-mivoltának felismerése nélkül, úgy az ember sem tudja különváltságának ego-tudatában megérteni a Nagy Egészet. Leibnitz nem véletlenül gondolta úgy, hogy egy csepp vízben egész világegyetem rejlik, s annak vízcseppjeiben újabb világegyetemek. A holisztikus megismerés egyik fő jellemzője a teljességben való megismerés vagyis „meglátni a világot egy homokszemben”. (William Blake megfogalmazása). Ha a megismerő ember és a megismert világ oszthatatlan, s egymástól nem független, akkor azzal párhuzamosan, hogy önmagunkat megismerjük, a minket körülvevő világot is felfedezzük, de egyúttal alakítjuk is. Erre mutat rá az anyagtudományok azon felismerése is, mely szerint a vizsgálatot végző személy maga a vizsgálat által már hatással van a vizsgált tárgyra, vagyis a megismerés nem függetleníthető a megismerő tudatállapotától és világlátásától. Ezt támasztja alá Heinsenberg határozatlansági elvének ismeretelméleti szintre történő kiterjesztése és továbbgondolása. (Relációja szerint szerint nem határozhatjuk meg egyszerre egy elektron tömegét és térbeli helyzetét, mivel a mérés befolyással van az eredményre.) Ezért az ember gondolat- és érzésvilága nem csupán közvetett, de közvetlen hatással is van a környezetére, csupán a léte és szemlélete által is (hiszen azzal egységet alkot). Megfelelő érzelmi és tudati állapotban, ha nem is látványosan, de háttértényezőként befolyásolhatja nem csupán embertársait, hanem az anyagnak nevezett tömör energiasűrűséget. Joggal kérdezhetné a kedves Olvasó, hogy mi módon lehetséges ez. Oly módon, hogy a magasabb minőség az alacsonyabbat formálni képes, ha közös a hullámhossz. (Megváltoztatja annak rezgésszámát: enegetikai állapotát átrendezi. Komoly tudományos kísérleti eredmények igazolják.) Einstein relativitáselmélete óta nem kétséges, hogy anyag és szellem (mely az energia finomabb formája) között valóban létezik átmenet, amit a legújabb kozmológiai elméletek alátámasztanak. Ha az anyagot és az energiát csupán a rezgésszámuk, különbözteti meg egymástól, vagyis az egész egy oktávval lejjebb, illetve feljebb megismétlődik, (ahogyan beszélhetünk infra- és ultrahangokról), akkor a Világegyetem megannyi létszintje közötti kapcsolat a „szférák zenéjeként” is elgondolható, melyet egy számunkra szinte felfoghatatlan kozmikus értelem komponált. A zenét (és a legtöbb művészetet) általában akkor érezzük szépnek, ha harmónián alapul, bármi is légyen ez az alapvetés. Viszont az ember szellemi kórokozókkal fertőzött kórban joggal kételkedik, de bármily szkeptikus is, a mondás mégis megállja helyét, mely szerint „zuhanó repülőn nincsenek ateisták”...

A világhiány lényege a szeretet- és istenhiány. Szellemtörténetileg az utána következő közöny és apátia az ember tudatában maradandó károkat okozott. Így vallássá lett minden, ami valaha vérpadot követelt, ideológiává alakult, ami soha nem volt igaz, s közönnyé a tartalomból lett tagadás. Az újrateremtés vágya várandóssá tette a dekonstrukciót. Értékrend és életrend lefokozódik a megnyilvánulásban: a formaságban veszik el, ami már rég nem bizonyosság. (Valaha a forma az esztétika művészeti tudománya volt.) Elfogadhatatlan bárminemű gondolat, mely arra ösztökél, hogy az eszmélet sugarát lángra lobbantani nem sürgető, mert a nihil érdektelenné teszi. Épp fordítva: meg kell, hogy melegedhessenek az emberek. Számos ismétlés által szokássá vált, berögzült, eltanult, benevelt, már-már megkövesedett negatív mélytudati mintát képes felszínre hozni, átvilágítani és átírni egyetlen gyertya által lobbantott tábortűz fénye, melyhez egyetlen megosztott gyufa olykor elég... A vonzás törvényének (similis simili gaudet) értelmében előbb-utóbb a külvilágban kifejezésre jut a mágikus hatás. Egyáltalán nem közömbös tehát, hogy milyen szemléletmód áll gondolkodásunk hátterében. Nem ok nélkül való utánagondolni, mi módon tanulhatunk az ősi hagyományból... Sok-sok pszichoszomatikus betegség alapja az értelmi és/vagy érzelmi disszonancia. Homeopatikus elv alapján („kutyaharapást szőrével”) megállapítható, hogy a lelki és szellemi létrontás olyan mókuskerék, melyre természetes kultúrák azért ismertek gyógyírt, mert élték az Egységet. Ha tehát harmóniában szeretnénk élni önmagunkkal, akkor mindenekelőtt saját hangunk kell, hogy legyen a Kozmosz éneke. Terhelő erkölcsi deficit, hogy a türelmesség a tűrhetetlenség önazonossága.

Nehéz cáfolni, hogy az emberek radikálisan különbözhetnek egymástól mind világlátásban, mind pedig lelki alkatuknál fogva. Mondjuk is, ha nem „pendülünk egy húron”, hogy „nem vagyunk egy hullámhosszon”, amin igazából nem lehet csodálkozni, hiszen ekkor „nem vagyunk egymásra hangolódva.” Azonban lényünk magja, veleje, valója alapvetően mégis egylényegű, hiszen egyazon Anyatermészet, az Univerzum tudatos alkotó akaratának eleven részeiként létezünk mindannyian, s ugyanazon kozmikus Rend munkál bennünk, mint ami a Mindenséget folyamatosan kozmosszá szervezi és egységbe fonja. Nyelvünk egyetlen kölcsönös névmása (az „egymás”) szintén annak az ősi egységlátásnak és „egymásba hatásnak” az emlékét őrzi, amely egyfelől kifejezi, hogy „úgy létezem benned, ahogyan Te létezel bennem”, másfelől rávilágít arra, hogy az esztétikai változatosság és különbözőség ellenére „Isten képmására” teremtettünk s összeköt minket valami eredendően közös lényegiség. Az „univerzum” szó jelentése is voltaképpen az Egy számtalan változatára, megnyilvánulási formájára utal, illetve a Teremtés kezdetére, amikor Isten a „lőn világosság” (fiat lux) aktusa által voltaképpen világgá lett és a létezőkben megsokszorozta önmagát. (Simone Weil ezt úgy fejezi ki, hogy Isten a Teremtés által mintegy „beleárad a világba”.) Tulajdonképpen az aritmetikában a közös nevezőre hozás sem más, mint e létezők közötti analogikus azonosság megtalálásának szimbolikus kifejeződése a racionalitás számtani nyelvén. Érthetőbben: a sok-sok különböző létszinten élőlény középpontjában maga az istenség az ősi forrás, amit minden kultúra minden korban igyekezett néven nevezni és felfedezni. Ezért írja Hamvas Béla, hogy „Ábrahám, mondja a Zohár, Isten kereste a kövekben és a növényekben és az állatokban, a porszemekben és a csillagokban, és nem találta. Végül a nemtalálásban kereste, és ott megtalálta. Isten a világban nem található. Ha az ember kifelé néz, nincs sehol. De ha befelé néz, akkor sincs sehol. Isten nem objektiválható. Isten ott van, ahol »...én őbenne vagyok, és ő énbennem«. »Az Istenről szerzett tapasztalat az abszolút jelenlét tiszta pillanata.« (G. Marcell). Ahhoz azonban, hogy az ember itt meglássa, sajátságos szemre van szükség. Töretlen pillantás a középpontba. Nem látható, mondja az upanisád, mert ő az, aki lát. Nem megismerhető, mert ő az, aki megismer. Minden tettől és gondolattól és szótól független személy. »Aki Brahmant megismeri, az Brahman« (Mundaka upanisád 3,2,9). Ha valaki Istenhez emelkedik, annyi, mintha belépne önmagába, de nemcsak önmagába, hanem elérné önmagában azt, ami benne a legmélyebb”. (Hamvas Béla: Scientia Sacra II. A kereszténység. Medio Kiadó. Szentendre. 1996.109-110.)

Az indiai kultúra legarchaikusabb forrásainak egyikében, nevezetesen a Védákban szintúgy le van írva, hogy normális korokban Brahmának szájából áradtak ki a „termető elvek” (az egyszerűség kedvéért hívjuk a jelzett módon; máshol e fogalomnak a Demiurgosz fogalma feleltethető meg). A kezdet előtti első nap hajnala. A mágikus rítus világ újrateremtési analógiája. Ahol a Rend születik, ott a forma forrása is. Egymásból következik, miképp a körnek része a kerület és az origó. A holisztikus egységlátás és világnézet lényegiségének áttekintéséhez azonban segítségünkre lehet a múlt század egyik legnagyobb írójának és gondolkodójának számos munkája. Befejezetlen életműve így is teljesség: ezért a következő alkalommal azokat a logikai elveket kívánjuk bemutatni és átgondolni, melyek a holisztikus világnézetet az egységlogika tükrében gyakorlati és elméleti szinten is megokolják....

Muhel Gábor

(folyt köv.)

„A mágikus és a logikus gondolkodás konfliktusa…” Hamvas Béla: Naplók és jegyzetek

2011-11-11T12:00:00.001+01:00

„Kit kell megkeresztelnem magamban? „Mindent tudok már, és nem vagyok az, aki szeretnék lenni?” – egymástól néhány sornyi távolságra feltett kérdések a Naplók és jegyzetek egyik lapján és egyébként visszatérően, többféle változatban a szöveg egészét nézve, sokszor a válaszadás lehetőségét teljesen nyitva hagyva. E kérdések a Naplók és jegyzetek és Hamvas Béla általános léthelyzetének központi kérdései is egyben. Erre mindennél jobban rávilágít az összeállítás. Ugyanis míg a szerző műveiből általában véve egyértelműen kitűnik, hogy az emberiség legfontosabb vallási, bölcseleti, erkölcstani okfejtéseit, a lét és az élet dimenzióinak különbségét, az ember feladatát, sorsának célját kétségtelenül megértette, a világirodalom és a társadalmi rendszerek szellemi hierarchiáját átlátta, egyúttal megértésétől legalább részben elmaradt megvalósítása, ahogy erre jelen esetben és példának okáért a Silentiumban is kitér. Noha ez csak az elemzés szempontjából lehet érdekes, és nem von le semmit ránk hagyott életműve értékéből.

A Naplók és jegyzetek két megjelent kötete az 1942 és 1968 közötti időszakot, vagyis nagyjából az író orosz fronton teljesített szolgálatának kezdetétől, egészen a haláláig tartó intervallumot öleli fel. A kötet lapjain tanúi lehetünk legfontosabb írásai születésének, a hozzájuk készített jegyzetek alapján nyomon követhetjük a szinte szüntelenül zajló munkafolyamatot, beleolvashatunk előadásterveibe, belső vívódásainak, útkeresésének, kétségeinek, elhatározásainak, sorsa lényeges fordulatainak lehetünk tanúi, vagyis egész egyszerűen szinte korlátlan betekintést nyerhetünk a szerző, a mester individuumába és szellemi műhelyébe. Irodalmi szempontból a legizgalmasabb talán ebből az, ahogyan végigkísérhetjük, hogy mi történt addig, amíg egy Hamvas Bélában felébredő, fokozatosan körvonalazódó gondolatkörből Scientia sacra, Silentium, Karnevál stb. lesz. Ez pedig nem elválasztható tőle, belső érési folyamatától. Meg kell jegyezni: az összeállítás nem teljes. Az eredeti kézirat hozzávetőlegesen 1500 oldal, ebből 700 került be a kiadványba, így a Naplók és jegyzetek egészére vonatkozó és végérvényes kijelentéseket nem lehet tenni, annál is inkább, mivel sok bejegyzés, szövegrész az olvasó számára a szükséges háttér információ és a Hamvas életmű legalább részleges ismerete nélkül értelmezhetetlen, megfejthetetlen marad. Mindazonáltal az elérhető anyag alapján lehet egy általános képet festeni a szerzőről és pályájáról.

Különös, hogy Hamvasnak mennyire szenvedélye volt az írás, a tudásszerzés, a rendszerezés, az átadás. Főként, mivel minden nagyszabású művében fellelhető főbb gondolatkör magvát levezette naplójában is. E feljegyzések, bejegyzések által tudásának és üzenetének lényegét már akkor is elénk tárta volna, ha semmi mást nem ír. Mindenesetre világos, hogy mindenkor, minden körülmények között elsődleges küldetésének tekintette az írást. Egész élete középpontjában ez állt. Akkor is, ha sokat foglalkozott a gondolattal: „A nem írás több, mint az írás. Ma a nem írás nagyobb mű, mint az írás. Az egyetlen elfogadható írás a nem írás. Szükségképpen magasabbrendű és intenzívebb és igazabb. Az egyetlen tanúság hallgatni.” Az írás talán azért játszott kulcsszerepet életében, mert a lejegyzés és közreadás folyamata által fokozatosan fejlődhetett, gazdagodhatott, és magasabb szintre emelkedhetett önmagáról és a világról alkotott eszmerendszere egyaránt, másrészt pedig nyilvánvalóan tudatában volt annak, hogy ő maga az őrző szerepkörében lép fel, vagyis a világ ős- és ókori tudásanyagát hozza ismét felszínre hiánypótló módon, egyfajta szintézisen alapuló rendszert alkotva, értelmezési keretet kínálva a modern ember számára.

Bejegyzéseiben, főleg eleinte esetlenebbül fogalmaz, mint általában esszéiben, regényeiben, más részletek viszont egészen kidolgozottak, rendszerezettek, gazdag gondolatisággal bírnak, ilyenek főként az 1953 és 1962 között írt szövegek. Érdekes, hogy az olvasónak többször ébredhet az a benyomása, mintha a szerző egyes dolgokat olykor feleslegesen túlbonyolítana, túlrendszerezne. Erre egy helyen maga is kitér: „…amit mondok (kinyilatkoztatás, alapállás), az helyes, de nem helyes, hogy úgy mondom, ahogy mondom. Ennek egyszerűbbnek kell lennie. Meggyőzőbbnek, tisztábbnak, igazabbnak.” A naplórészletekben, mint ideológiai keret, legtöbbször a kereszténység eszmerendszere, a védikus bölcselet és a görögség fordul elő. Egy-egy szövegrész kifejezetten imaszerű, noha itt meg lehet említeni, hogy a szerző a Silentium című kötetben többször hangoztatja: „Nem vagyok vallásos.”. A naplószövegek szerinti önmeghatározása viszont ez: „Misztikus-materialista-ateista-panteista-teista-spiritualista vagyok. Ugyanakkor nem vagyok sem spiritualista, sem materialista.” A hatvanas évek elejétől egyre fokozódó hangsúlyt kap bejegyzéseiben az önelemzés, az önmeghatározás, a számvetés, megvalósításának tudásától való elmaradása. Megvalósításának hiányosságai időről-időre jobban feszélyezik, élete utolsó éveiben pedig ezeket a következtetéseket vonja le: „Következő életemre halasztottam a legtöbbet, amit el akartam érni.” „Bármilyen lesújtó legyen is magamra, egyszer s mindenkorra meg kell állapítanom, ha már élni kell, nem vagyok alkalmas arra, hogy egy legyek a tizenként tanítvány közül. Pedig az élet csak akkor lenne elviselhető, csak akkor lenne hiteles.” A munkát tehát önmagával már nem volt ideje befejezni, ám, amit leírt és tanított, az minden kétséget kizáróan teljes.

Szinay Balázs

Mivel töltjük meg a teret?

2011-11-02T11:33:00.001+01:00

Biztos tapasztaltad már, amikor beléptél egy ódon épületbe, templomba, múzeumba, vagy várkastélyba, de legyen az egy régi családi ház, vagy bármilyen egyszerű épület, hogy ott megszállt valami különös érzés, hangulat. Az épületeknek saját „kisugárzása”, egyénisége van. Átsüt rajtuk elődeink minden gondolata, az, amivel folyamatosan megtöltötték a teret. Gondoljunk csak egy templomra, amiről sejtjük, mivel tölthették meg: áhítattal, alázattal, hálával, csenddel, befelé fordulással és hittel. A gondolatok rezgését átvették a falak, azt érezzük, amikor belépünk oda, sőt minket is hasonló érzések töltenek el, meghitt alázatra késztetnek, mintegy fogadjuk a falaktól az ősök üzenetét. Az ott tapasztalható, kézzel fogható csend suttogásra int bennünket, ahol nem azért maradunk csendben, mert nem illik hangoskodni. Ez azonban nemcsak a templomokkal van így, hanem minden egyes épülettel, sőt a házaink, a munkahelyünk és az egyéb intézmények esetében ugyanígy működik. Így már érthető, miért vannak olyan helyek, ahol jól érezzük magunkat, vagy ahonnan ész nélkül menekülnénk. Tehát nem mindegy, milyen gondolatokkal és érzésekkel töltünk meg egy teret, ahol élünk, ahol minden nap ott vagyunk, mert a visszasugárzó gondolatok hatnak ránk, az érzéseinkre és a hangulatunkra.

Ahhoz, hogy mindez még érthetőbb legyen, vizsgáljuk meg, miből vagyunk.

Az ember (is) sokkal több annál, mint amit fizikai szinten látunk, tapasztalunk belőle. Egyetlen hatalmas, végtelen, és határtalan energiamezőből származunk, magunkat és anyagi világunkat a gondolatainkkal teremtjük meg. Mielőtt leszületünk, önvalónk ismeri életünk tervét, és azt, hogy a továbbfejlődésünkhöz mire van szükségünk (karma), ezek szerint választunk helyszínt, és családot. Tehát nem véletlenül vagyunk ott, ahol, mindent tudtunk előre, mi magunk választottunk!

Minden rezgés, ami végső soron lebontható fényre és hangra. Testünk energiából épül fel, részecskéi folytonos rezgésben vannak, szüntelenül rezonálnak, átalakulnak, a világmindenség anyagából folyamatosan újrateremtik önmagukat. Ráadásul ez energia, esemény, folyamat, melyet a gondolataink hoznak létre, továbbítanak, azaz pillanatról pillanatra a tudatunk teremti meg, hozza létre az anyagot. Amit szilárdnak érzékelünk, azt különböző frekvenciájú (rezgésű) energiák harmonikus összhangja hozza létre. (Az energia megfoghatatlan, mindig volt, és mindig lesz, nem lehet meghatározni, öröktől fogva létező…) Sejtjeink elvághatatlan kapcsolatban állnak, egyek vagyunk egymással és az egész világegyetemmel, elválaszthatatlanul összeköt bennünket egy nullponti energiamező. A nullponti energia a virtuális részecskék tengere, amely ott van az univerzum minden egyes pontja mögött. Az univerzum legtávolabbi részével is ugyanúgy összeköttetésben állunk, mint a legközelebbivel, akár egy adó-vevő, egyszerre vagyunk jelen mindenütt, tértől, és időtől függetlenül, hiszen egyik sem létezik abban a formában, ahogyan eddig gondoltunk rá. Folyamatosan oda-vissza üzenünk, jeleket küldünk egymásnak, és az univerzumnak, nyitott könyvek vagyunk, csak emberként „elfelejtettük” venni az adást, felismerni azokat. Minden sejtünk fényimpulzust, elektromosságot, és a részecskék súrlódása, mozgása által generált hanghullámot bocsát ki magából, melynek még illata is van. Ezekkel „üzenünk”. Az emberi test, akár bármi más, végső soron egy összetömörült információs energiamező. Az egészet az elme irányítja, de azon túl, és leginkább az a mező, ami körülvesz minket (a mátrix).

A gondolat egy mérhető energiahullám, ami hat a sejtekre, a testre – a fény sebességének 27-szeresével halad. Jézus bebizonyította, hogy az agy magas frekvencián rezegve irányítani tudja a gondolati energiát, és ezzel növeli a beteg emberek életenergiáját, hihetetlen gyógyításokat hajt végre, akár a halálból is visszahozza őket, vagy a vizet borrá változtatja, tehát a rezgésszint határozza meg, hogy egy anyag mivé válik.

Biztosan érezted már, milyen jó, mikor sokan gondolnak rád, és szeretetet küldenek feléd, olyankor szárnyra kapsz, mert tudod, hogy veled van valaki, aki szeret, és gondol rád! A gondolataink eredményei vagyunk, azzá válunk, amit gondolunk magunkról. A gondolatoknak teremtő energiája van, ezért nem árt vigyázni, mire gondolunk, mert megteremtjük vele a valóságot, és a teret is azzal töltjük meg, ahol éppen vagyunk! A gondolat is egyfajta rezgés, amit gondolunk, az jel, üzenet, azt kivetítjük, a rezgését átveszi a testünk és a környezetünk, egyszóval vele teremtjük meg úgy az életünket, mint magunkat és a környező valóságunkat. Ha már tudjuk, valójában miből vagyunk, hová tartozunk, akkor érezzük, és tapasztaljuk, mit jelent a gondolat, és mekkora hatalma van felettünk.

Hozzunk fényt a térbe, töltsük meg szeretettel, egységgel, boldogsággal, hittel, csenddel, elfogadással, feltételek nélkül, azzal, amit kapni szeretnénk, akkor mindenki jól érzi magát velünk, mellettünk, élvezzük az együttlétet, és az egységet, fogadjuk el a valóságunk illúziójában betöltött szerepünket! Egységben vagyunk a világgal, és önmagunkkal, rezegjünk együtt a létezéssel, hiszen rajtunk múlik, mi történik velünk és körülöttünk!

Te mivel töltöd meg a teret?

Brátán Erzsébet

Az idő, mely felszabadít

2011-10-14T19:53:00.004+02:00

Oly régóta vándorolok már, oly régóta keresem a célt, hogy már az egésznek az eleje homályba vész...

Vajon volt-e egyáltalán a dolgoknak eleje, és lesz-e vége? Vagy csak egy folyton-folyvást önmagába záródó, folyton buzgó-forrongó energia-halmaz az egész? Ha így van, egyik energia miért jobb, több a másiknál? Az Istent keresők-kutatók habzó szájú, végtelenséget és örök-létet szomjazó csordájában mivel jobb embernek-lénynek-lélegző kőnek lenni, mint Istennek lenni?

Egyre megy, hogy te magad vagy (végtelen magányodban), vagy Isten vagy. Egyívású a Minden(ség), csak a részletek dühöngenek...

A Város, mely folyton újjáépül, és folyton összedől,.... az Ember, akit a köldök zsinórról, mint érett almát leszakít a Lét... Az ember, akit fogantatása pillanatában teljes értékűnek és Egésznek tekintenek, elindul , hogy „látszólag” az élete során, mintegy összerakja saját magát.

Holott mindig is Kész volt. Isten része volt, az is marad örökké.

Mire megy ki hát a játék, amelyet magunknak találunk ki, és létünk minden pillanatában „szórakozunk” vele?

Már, amennyiben szórakozásnak nevezhető a romlás, a gyilkosság, a betegség, a szenvedés....

De nem tehetünk semmit. Az életet végig kell játszani, újra és újra,... a Lét nagy színpadán,...annyiszor, míg végül elfogy minden erő, minden szufla, minden fizikai részecske,... hogy azonosuljon önmagával, és elmondhassa: Vagyok! Mindig voltam, és mindig leszek.

Míg ezekről elmélkedünk, észre sem vesszük, hogy mindezt Időben tesszük. Az Idő, ez a síkos, csuszamlós halacska az egyetlen fogódzónk ebben a kaleidoszkóp-szerű létezésben. Csak úgy vagyunk képesek a napi, percnyi-pillanatnyi tetteknek-érzéseknek-álmoknak értelmet adni, ha elfogadjuk az idő létezését. Pedig oly nehéz... Olyan nehéz megérteni, hogy az egy perc az egyik embernek oly sok, míg a másiknak oly kevés...

Az idő, amely ellenségünk és barátunk is egyben, a válasz megadásának támpontja is egyben: A van-e Isten kérdésre – melyre csak időtlen-tértelen válasz adható – csakis az idő a kapaszkodó. A végpont és az origó.

Az idő az én személyes barátom. Mostanában, hogy kezdem felismerni igazi természetét, valóságos gyógyír.

Rossz napjaimon, eltékozolt perceimben felszabadít, és megőriz. Minden bajomra, gondomra gyógyír, univerzális csodaszer: Ingyen van, mégis nagy árat kell fizetni érte. Életek számtalan során át kell bizonyítani, hogy méltók vagyunk Isten kitüntető figyelmére, mellyel szabad akaratot adott (és időt,... rengeteg időt...), hogy megátalkodottból boldog légy, hogy tudatlanból tudatos légy. Mert csak így lehetsz része az egésznek, amely oly bódító és illatos, és színes, és nyüzsgő, és végtelen, amelyhez nincs fogható... csak az Öröm, hogy te és mindenki Benne van. És él.

Baranyi András

Legyél képben!

2011-10-14T19:37:00.001+02:00

Balogh Béla: Hitek és tévhitek 2012-ről

2011-10-04T21:09:00.002+02:00

Kullancs(ok)

2011-10-03T19:43:00.006+02:00

Mostanában már kezdi mindenki a saját bőrén érezni, merre is változik az általa lakott világ. Lehet gazdag, lehet szegény, egyre megy... Mindenki érzi, hogy a világ már nem az, mint ami akár csak 10 évvel ezelőtt volt.

A világ (a Föld népessége) elromlott (minden tekintetben...) Totális morális és gazdasági válság jelei mutatkoznak.

Persze ennek hatásait legelőször a legszegényebbek érzik, de a gazdagok világa sem olyan, mint volt...

Tulajdonképpen, azok a dolgok következnek be „fizikailag”, amelyekről évek óta hallottunk (hallunk) mindenféle ezoterikus oldalakon. Hallatják szavukat a „Tanítók”, írnak nap mint nap számtalan internetes oldalon, csak egyet hagytak ki a számításból: hogy mindez hamarosan a Valóságban is be fog következni. Abban a valóságban, amelyet magunkénak vallunk, holott soha sem volt a miénk! Egyáltalán: a fogalom, enyém-tied... stb. mennyire helytálló? Szerintem, semennyire.

Ilyet az Univerzum nem ismer.

Persze, fejlődtünk valamennyit az évszázadok során..., de ez még mindig kevés! Kullancsok támadnak meg folyton-folyvást.

Észre sem veszed, és már csak fele energiád maradt (vagy semmi...) Az életed (ez a fizikai, itt és most: nullává képes redukálódni!)

Hát, nem érzed? Nem érted? Mi is történik?

Nem. Persze, hogy nem...

Hogyan is érezhetnéd, mikor már születésed óta tagja vagy egy degenerált világnak, ahol nem Te, hanem a „kormányon lévők” határoznak a sorsod felett?

Kullancsként ül a nyakunkon a mindenkori politika.

Lehet-e küzdeni ellene? Azt lehet...

A küzdelem vége mindig ugyanaz: újabb és újabb újra-születés újabb és újabb vezetők égisze alatt.

Kinek kell ez? Senkinek. Mit tehetsz ellene? Ezt a fajta kullancsot is el kell tudni távolítani! Hogyan? Egy olyan csipesszel, amely ott van az elmédben, nem fizikai, de annál hatásosabb!

Hívhatjuk Istennek (is)... Az Élet „kullancsai” halálra vannak ítélve (illetve alsóbb rezgésszintre, mert nincs halál...)

Sajnos, jelenleg a kullancsok még nagyon is aktívak, és csípnek...

Hamvas Béla: Henoch

2011-10-01T15:29:00.001+02:00

A láthatatlan fotográfus nyomában - Pályázat

2011-09-29T15:32:00.004+02:00

Keressük a nyomravezetőt, akinek segítségével fény derülhet egy bizonyos láthatatlan fotográfus kilétére. Bizonyára sokan ismerik azokat a Hamvas Béláról készült portré-fotókat, amelyek raktáros időszakában születtek (lásd a csatolt képeket). Ezek a fotók fotóművészeti és kultúrtörténeti szempontból egyaránt kiemelkedőek, a látó és/vagy (hozzá)értő szem első ránézésre felismeri ezt. Nem meglepő, hogy a magyar fotó- és kultúrtörténet ugyanúgy figyelmen kívül hagyja őket, ahogyan a magyar irodalom- vagy gondolkodás-történet Hamvas írásait. Ki lehet a fényképezőgép innenső oldalán, aki annak idején ilyen éles meglátással és gyöngéd iróniával megfogta Hamvas személyiségét, nemcsak önmagában de tágabb szociális és történeti vetületeivel is? Ki lehetett ez a titokzatos fotográfus, aki előtt Hamvas ilyen derűsen és könnyedén megnyílt?

Elsősorban a konkrét, a fotográfus kilétére vonatkozó "külső" nyomravezető adatokat díjazzuk, de második körben kíváncsian várjuk a láthatatlan fotográfus és Hamvas közötti találkozásra-kapcsolatra vonatkozó esszé, novella, videó-installáció vagy kisfilm-forgatókönyv (stb.) jellegű "belső" próbálkozásokat-terveket is.

A nyertest Hamvas-kötetekkel jutalmazzuk.

Jelentkezés: http://www.hamvasbela.org/hu/szavak.html

Magyar nyelvű „Bhagavad-gítá” fordítások

2011-09-27T15:26:00.000+02:00

I. Bevezetés

„A Bhagavad-gítá szanszkrit nyelvű vallásbölcseleti költemény, a hindu vallás legfontosabb szent könyve. Jelentősége Indiában körülbelül akkora, mint az evangéliumoké Európában.” – szól a Vekerdi Jószef féle magyar fordítás hátlapja.

Részletesebben fogalmazva: A Bhagavad-gítá, vagyis a Magasztos Szózata (vagy Éneke) a világ legolvasottabb olvasmányainak egyike. Eredetét a Mahábhárata című eposzhoz lehet kötni, mivel annak bizonyos fejezeteit jelölik Bhagavad-gíta elnevezéssel. Az indiai hagyomány önálló vallásfilozófiai műként tartja számon. Tartalmának vázát azok a párbeszédekre alapuló kérdésfelvetések és kinyilatkoztatások alkotják, melyeket a hagyomány szerint maga Isten folytatott bizalmas hívével és barátjával, Arjunával. E beszélgetések által a különféle spirituális fejlettségi szinten álló embereknek ajánlott önmegvalósítási utak és folyamatok tematikus számbavétele tárul az olvasó elé, melyeket Isten ajánl, hogy híveit visszavezesse Önmagához és így örök, szeretetteljes kapcsolatuk elérje újra alaptermészetét. E a folyamatokat a mű jógafolyamatoknak nevezi.

A Bhagavad-Gítá öt fő témáról tanít: az Istenség Legfelsőbb Személyiségéről, az anyagi természetről, az élőlényekről, az örök időről és a különféle tettekről. Mindent egybevéve azonban komplex filozófiai rendszert alkot, melyből egy teljes világnézeti rendszer váza tárul az olvasó elé. Megismerése azért lehet érdekes számunkra, mert egyrészt világos képet kapunk belőle nemcsak India, de a teljes ősi világkép jellegzetességeiről, másrészt mert üzenete kortalan, ma is élő.

Jelen írás célja a magyar nyelven megjelent fordítások összehasonlítása és ezen keresztül olyan támpontok felkínálása az érdeklő számára, melyek alapján el tudja dönteni, hogy melyik hazai Bhagavad-gítá változattal érdemes megismerkednie.

Mint, ahogy a világ rengeteg nyelvén, a Bhagavad-gítá magyar nyelven is számos változatban megjelent. Ilyen például Gömöryné Maróthy Margit, Baktay Ervin, Swami B. R. Sridhara, Vekerdi József, vagy éppen A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupada változata. Az egyes fordítások közötti különbség három szempont alapján ragadható meg, ezek: 1. a mű megítélése a tudomány szempontjából; 2. a mű megítélése az indiai hagyomány szempontjából; 3. a mű megítélése a szépirodalom szempontjából. E szempontok alapján a magyar nyelven megjelent fordítások közül Vekerdi József eredeti szanszkritból fordított munkája és az A.C. Bhaktivedanta Swami Prabhupada angol nyelvű változatából készült magyar fordítás nevezhető a két legnívósabbnak. Így a továbbiakban ennek a két fordításnak az összehasonlításával fogok foglalkozni, már csak azért is, mert ez az összehasonlítás mutatkozik a legérdekesebbnek, ugyanis míg Vekerdi a tudomány oldaláról, az A.C. Bhaktivedanta Swami a hagyomány nézőpontjából közelít a Bhagavad-gítá felé. Az összehasonlítást a két ellentétes nézőpontot képviselő fordító fordítói pályájának, tudományos nézőpontjának és munkamódszerének feltárásával fogom elvégezni, különféle szempontok szerinti rövid jellemzésekkel.

II. Vizsgálat

1. A FORDÍTÓ ÉS A FORDÍTÁS MINŐSÉGE

1. / a.) A FORDÍTÓ

Vekerdi József: nyelvész, a nyelvtudomány doktora. Kutatási területe: cigány néprajzi és nyelvészeti gyűjtések, szankszrit irodalmi fordítások. 1963 és 1995 között az Országos Széchényi Könyvtár munkatársa, 1973-tól 1995-ig a Nemzetközi Csereszolgálati Osztály vezetője. 2001-ben Bibliothecarius Emeritus címmel tüntette ki a könyvtár. Munkásságáért Széchenyi-díjat kap a magyarországi cigány szubkultúra, valamint a szanszkrit nyelv és irodalom kutatásában, fordításában és közkinccsé tételében végzett egyedülálló munkásságáért. Később Modi Kalá-díjat is kapott. Az elismerést a díjat megalkotó bombayi Modi Alapítvány ötévenként ítéli oda olyan kiemelkedő tudósnak, aki tevékenységével példaadóan járult hozzá India és egy másik ország kulturális kapcsolatainak elmélyítéséhez.

A.C. Bhaktivedanta Swami: az indiai vaisnava hagyomány képviselője. Első találkozásuk alkalmával tanítómestere, Sríla Bhaktisiddhánta Sarasvata Thákura arra kérte, hogy terjessze angol nyelven a védikus tudományt. Az elkövetkezendő években így magyarázatot írt a Bhagavad-gítához. 1944-ben ben indította el a kéthetenként megjelenő Vissza Istenhez című folyóiratot. Filozófiai tudását és tiszta vallásosságát felismerve a Gaudíya Vaisnva Társaság a „Bhaktivedanta” (a védikus tudományok tudósa) címet adományozta neki. 1959-ben kezdte el angol nyelvre fordítani a Srímad Bhágavatam című vallásfilozófiai művet. E mű harmadik kötetének kiadása után indult Amerikába, ahol 1966-ban megalapította a Krisna-tudat Nemzetközi Szervezetét. A későbbiekben India filozófiai és vallási klasszikusainak több mint hatvan kötetnyi fordítását írta meg, magyarázatokkal és összefoglaló tanulmányokkal ellátva. Iskolákat alapított, előadásokat tartott a védikus tudományokról világszerte.

1. / b.) A FORDÍTÁS MINŐSÉGE

Vekerdi József maga fordította a Bhagavad-gítát szanszkritból magyarra.

Az A.C. Bhaktvidenata Swami Prabhupada fordítás esetében az általa angolra fordított kiadványt fordították magyarra, először Az eredeti Bhagavad-gítá, majd A Bhagavad-gítá úgy,a hogy van címen.

2. A FORDÍTÁSOK SZÖVEGEZÉSE

Vekerdi József fordítása, mint ahogy azt a kiadvány is jelzi, nyersfordítás. A fordító egyszerűen az eredeti szöveg szószerinti és szöveghű fordítására törekedett. A szövegezés ebből fakadóan bár egyértelműen érthető, sokszor száraz, nyers, így a mű olvasása több helyen nehézkessé, idegenszerűvé válik. Vekerdi a művet csak minimális jegyzettel látta el, magyarázatokat nem fűzött a szöveghez.

A. C. Bhaktividenta Swami egyértelműen a vaisnava hagyomány oldaláról közelített a Bhagavad-gítá felé. Ennek megfelelően ellátta magyarázatokkal is, melyek segítségével érthetővé válik, hogyan is értelmezhető a mű az indiai hagyomány részeként, valamint szerzőjének eredeti szándéka szerint, helyesen, úgy, ahogy van, felesleges, más jellegű belemagyarázások nélkül. A fordítás szövege olvasmányos, szépirodalmi igényességű, a mellett, hogy a szöveghűséget megőrzi. Ez a változat közli a szanszkrit eredeti szöveget, annak latin betűs átírását és az egyes versek szavankénti fordítását is.

3. A Bhagavad-gítá keletkeZÉSe és szerzőjE

Vekerdi József megközelítésében a mű keletkezésének kora ismeretlen, azt a Krisztus születése előtti évszázadokra teszi. Szerzője szintén ismeretlen.

Az A.C. Bhaktivedanta Swami fordítás esetében a mű keletkezését a hagyomány alapján Krisztus születése előtt 3000-re teszik. Szerzője Vjászadéva, a Védák és azok kiegészítő irodalmának összeállítója.

4. A BHAGAVAD-GÍTÁ VALÓSÁGTARALMA

Vekerdi József értelmezésében a mű kitalált történet, mely szerinte az időszámításunk kezdete körüli indiai metafizikai nézeteket igyekszik egységbe foglalni, s mint olyan, nem egységes, hanem egymásnak gyakran ellentmondó nézeteket közöl.

Az A.C. Bhaktivedanta Swami féle fordítás képviselői szerint a Bhagavad-gítá egy megtörtént történelmi eseményt beszél el, a benne szereplő személyek valóságosak. Tartalma tiszta, érhető, egybefüggő, következetes isteni kinyilatkoztatás. A mű szerkezete logikusan felépített, melyben nincsen ellentmondás.

5. A BHAGAVAD-GÍTÁ ISNTENKÉPE

A Vekerdi József féle fordítás nézőpontja szerint a műben szereplő Krisna nem maga a személyes Isten, hanem a személytelen világerő, világtörvény szimbóluma, megszemélyesített változata, mely megszemélyesítés lehetővé teszi a párbeszédes formát, a személyessé váláson keresztül pedig a könnyebb érthetőséget az olvasó számára.

A.C. Bhaktivedanta Swami és követői szerint Krisna a világ felett uralkodó legfelsőbb, személyes Isten, aki egyes történelmi korokban maga száll alá a földre eredeti formájában, hogy helyreállítása a feledés homályába merült vallást.

6. A „JÓGA” KIFEJEZÉS JELENTÉSE A BHAGAVAD-GÍTÁ VONATKOZÁSÁBAN

Vekerdi József a jóga kifejezést így értelmezi: „megkötés”, vagyis alapvetően az érzelmek és gondolatok szabályozása. Hozzáteszi, hogy a Bhagavad-gítá ezt a fogalmat többféle értelemben is használja.

A. C. Bhaktivedanta Swami a jóga szót egyértelműen az „összekapcsolás”, „kapcsolatteremtés” jelentéstartalmakkal hozza összefüggésbe. E szerint a jóga szó az istennel való kapcsolat megteremtését jelenti.

7. A BHAGAVAD GÍTÁ VÉGKÖVETKEZTÉTÉSE

A mű végkövetkeztetése mindkét fordító és fordítás szerint a bhakti, vagyis az istennek végzett odaadó szolgálat létminőségének kialakítása, mely által az önmegvalósítást végző személy visszatér istenhez, annak örök lakhelyére.

III. MEGÁLLAPÍTÁSOK

A két fordító megközelítési módja, munkamódszere és ebből fakadóan a fordítások jellege közötti alapvető ideológiai és szakmai különbségek világosan láthatóak a fentiekből. Az érdeklődőnek tehát elsősorban azt kell eldöntenie, hogy egy olyan forrásból szeretné-e megismerni a Bhagavad-gítát, melynek képviselője a hivatalos tudományos álláspontra helyezkedik, vagy egy olyanból, mely egy többezer éves, autentikus indiai hagyomány nézőpontján alapszik.

Véleményem szerint a Bhagavad-gítá üzenete mindkét fordításból megérthető. Annak, aki az indiai hagyományra és a védikus filozófia mélyebb összefüggéseire is kíváncsi, valamint szépirodalmi igényességgel megfogalmazott szövegkörnyezetben akarja olvasni a nyomtatott formátumot, mindenképpen az A.C. Bhaktivedanta Swami féle fordítás ajánlott. Más kérdés, hogy ez a változat a hozzáfűzött magyarázatokban olyan sajátos értelmezést is alkalmaz, mely szigorúan a hindu vaisnava vallásfilozófiai ágazathoz tartozik. Ezt a fajta értelmezést vagy elfogadjuk, vagy nem. Az interneten mindkét változat elérhető, az A.C. Bhaktivedanta Swami féle szintén magyarázatok nélkül.

Szinay Balázs

Természet és világnézet a harmadik évezred elején (1. rész)

2011-09-26T21:25:00.001+02:00

Napjainkban kikerülhetetlenül szembesülünk a ténnyel, hogy a 21. század embere történelme során önmaga és környezete viszonyát illetően eddig soha nem tapasztalt nehézségekkel, ellentmondásokkal kénytelen farkasszemet nézni. A túlnépesedés, a globális felmelegedés, a klímaváltozás, a természeti katasztrófák, a növekvő víz- és élelmiszerhiány, a fosszilis energiahordozók drasztikus csökkenése és a környezetszennyezés valódi és gyakorlatias megoldásokat követelnek. Nem feledkezhetünk el azonban arról a világnézeti vákuumról sem, amely közvetve számos pszichoszomatikus betegség okozója, s amely egyfajta sajátos kozmikus metafizikai világhiányként is értelmezhető. Egzisztenciális létbizonytalanságunk arra sarkallja korunk emberét, hogy fölülbírálja régi, megkövesedett világfelfogását, átértékelje kapcsolatát a Természettel, tisztázza viszonyát önmagával és embertársaival, valamint választ találjon arra az ősi és egyetemes kérdésre, hogy mi a helye, mi a személyes sorsa a Világegyetemben, vagyis közvetetten mi végre született az emberi Létre. Cikksorozatunk bevezető részében ezekre a kérdésekre keressük a választ, messze a teljesség igénye nélkül.

„Ha egyszer valaki elveszítette kapcsolatát saját belső világával, akkor csak meghamisított énjére vonatkoztathatja önmagát.” – írja Arno Gruen. (Gruen 2003:11.) Optimális esetben az ember belső világa a külső Anyatermészettel szeretetteljes és nem mostoha viszonyt ápol. Ha ez a kötelék sérül vagy zavart szenved, a következmények szociális formában is jelentkeznek. Nehezen lehet elgondolni ugyanis, hogy miképpen lehet egy társadalom egészséges, amelynek tagjai (többségében, ha nem is összességében) alapvetően boldogtalanok s életminőség, értékrend szempontjából nincsenek az univerzális törvényekkel összhangban, harmóniában. Ha az egyén spirituális bázisáról leszakad és autoritását elveszíti, akkor rendszerint két lehetőség kínálkozik: vagy önmagába fordul, vagy a társadalomban igyekszik megtalálni szellemi, érzelmi és fizikai biztonságérzetét. Fontos tudatosítanunk, hogy egyéni életünk csak akkor lehet igazán beteljesült, ha kiteljesedésünk, önmegvalósításunk nem ütközik nap mint nap mesterséges akadályokba, nem gátolják, fogják le olyan béklyók, melyek alkalmatlanok arra, hogy az egyén és a közösség érdekeit ki- és megszolgálják. Amennyiben visszanyerjük és újjászervezzük önazonosságunkat (következésképp életünket normális mederbe tereljük), fokozatosan képesek lehetünk felépíteni olyan közösségeket és e közösségekből egy társadalmat, melyet valódi, szakrális és egyetemes törvények irányítanak. Földi létünk olyan elvek szerint kell, hogy szerveződjön élő és öntevékeny szervezetté, amely egy mára elfeledettnek hitt és az emberi lélek kollektív tudatalattijába süllyedt természetes világrendre épül és azzal bensőséges viszonyban áll.

Ma már tudjuk, hogy civilizációnk értékválságának elsődleges oka nem kizárólagosan a külvilágban keresendő, hanem az emberi természet belső diszharmóniájában, testi-lelki és szellemi egészségének zavarában, illetve e tényezők anyagi leképződésében, kivetülésében. Schiller mondja, hogy az embernek „még egy többletszükséglete van azon felül, hogy éljen és jól érezze magát, s még egy másik rendeltetése is azon felül, hogy megértse a jelenségeket maga körül.” E rendeltetése pedig elsődlegesen abban áll, hogy meglelje helyét a világegészben és teljes értékű, boldog életet éljen. Az ember eredendően arra született, hogy életét benső indíttatása szerint tudatosan élje, sorsát beteljesítse és képességeit szárba szökkentse, kibontakoztassa. Ezért sem egyéni, sem társadalmi értelemben nem tekinthető természetesnek és egészségesnek, hogy a teljes élet lehetősége a fokozódó létbizonytalanság homályába vész, elveszíti átfogó távlatait, mivel nem áll mögötte egy stabil és holisztikus világnézet, amely a mindennapok állandó lelki bázisa, szellemi forrása lehet. Grandpierre Attila nagy sikerű munkájában ezt a következőképpen fogalmazza meg: „Ha a Természetet nem teljes értékén kezeljük, beleértve élő mivoltát és szellemi irányultságát, ezzel saját lételemünket fosztjuk meg életadó képességei jelentős részétől. Lételemünk megcsonkítása életünk épségét, egészségét fenyegeti. A pszichoszomatikus (lelki eredetű) betegségek, az allergia, a személyiségzavarok, az agysorvadás és hasonló betegségek egyre áttekinthetetlenebbül széles sora gyakorlatias megoldásokat követelnek. Nem az alkalmi kezelést, hanem a kiváltó okok megszüntetését. Ha pedig a végső kiváltó ok a Természet anyagi szemlélete, élettelennek tekintése, leigázása, lealacsonyítása, gondolkodás és együttérzés nélküli kirablása, megszentségtelenítése, méltóságtól megfosztása, akkor gyakorlatias, célravezető módon Természet-felfogásunkat és ezen alapuló közösségi életünket, szellemi-gazdasági életünket kell megváltoztatnunk, belső elvárások alapján és új jogrendszer segítségével.” (Grandpierre 2002:226-227.)

Látjuk, hogy korunk uralkodó világlátása természetellenes mivoltánál fogva hogyan hajtja önmaga malmának ellenében a vizet. Figyelmünket ezért annak a kérdésnek a megválaszolására összpontosítjuk, hogy mi módon találhatjuk meg újra önvalónk, s mit tehetünk önazonosságunk érdekében? Vagyis miképpen tehetjük életünket teljesebbé-boldogabbá olyan erkölcsi normák alapján, melyek normális esetben ahhoz hasonló kapcsolatban állnak a Természettel, ami egyfajta sajátos univerzális világszerelemként fogalmazható meg? Ehhez elsősorban a Természet fogalmának tisztázására van szükségünk. A „teremtés” szavunkkal közös tőről fakadó Természet szó jelentését a Magyar Értelmező Kéziszótár az alábbi módon határozza meg: „1. Az anyagi világ. A természet erői; élő természet: a szerves világ, élettelen: a szervetlen világ. 2. Nem mesterséges környezet, növényvilág. 3. Vkinek, vminek a közvetlen valósága. 4. Vkinek, vminek a lényét, valóját meghatározó sajátosságok összessége. Vkinek, vminek uralkodó tulajdonságával megnevezett alkata, ilyen alkatú személy.”(Magyar Értelmező Kéziszótár 1975: 1364.) Átfogóbb értelemben tehát a Teremtés Egészére, az élő Világegyetemre és a Mindenségre vonatkozik, így definiciójából következően nem lehet rajta kívül semmiféle más létező. (Ugyanis mind a szellemi és lelki, mind az anyagi létezők is szerves részét képezik.) A metafizikai hagyomány (majd a hermetikus bölcselet, de később a kereszténység is) egyáltalán nem véletlenül tartja úgy, hogy az emberi léleknek is természete van, hiszen az emberi mikrokozmosz az Univerzum analógiájára (Isten képmására) teremtetett az „amint fent, úgy lent és amint bent úgy kint” kozmikus törvénye szerint. E szemléletmód a természetközpontú magyar nyelv mágikus funkciójában is megmutatkozik. Mindazonáltal a Természet csupán anyagi felfogása és elgondolása – mely szerint lényege kizárólag a materiális létezők összességére korlátozódik – korántsem újkori gondolat. Példának okáért a démokritoszi atomelmélet, továbbá más antik hipotézisek hasonlóképp éledtek újjá az empirizmus és a formális logika nyomdokain szerveződött tudományelmélet berkein belül, ahogyan Platón világfelfogása reinkarnálódott többek között Plótinosz és számos idealista gondolkodó eszmerendszerében. A gond ott van, hogy a világ működésének egyoldalú, pusztán anyagi síkon történő levezetése több sebből vérzik. Nemcsak amiatt, hogy az ősi kultúrák egyike sem képzelte kizárólag matéria-központúnak a világot, hanem azért is, mert a modern elméleti fizika napról napra olyan kozmológiai összefüggéseket ismer fel, melyek közül sokat például az ősi védikus iratok már több ezer éve őriznek. Bármily furcsának tűnhet, de a kanonizált tudomány körében elfogadott, de nyíltan ki nem mondott ateizmus éppúgy vallássá lett a századok folyamán, mint bármely más, origójától eltávolodott és önnön körének kerületére száműzött vallásszurrogátum.

Etesi Gábor cikkéből tudjuk, hogy C.G. Jung és Wolfang Pauli Nobel-díjas osztrák fizikus „sokat dolgoztak együtt a kvantummechanika és a jungi lélektan fogalmai közti váratlan, meglepő párhuzamok megértésén.” Innen ismeretes, hogy „a megismerés azért lehetséges egyáltalán, mert a psziché már eleve olyan hogy tartalmazza a külvilág egyfajta negatív lenyomatát. Minden tapasztalatunk egy kulcs, mely egy zárat nyit a pszichében. A természet, a pshysis nem más, mint a lélek, a psyche kívülről nézve, s fordítva: a psyche nem más, mint a pshysis belülről tekintve. Talán ezzel magyarázható az a különös, hátborzongató és tulajdonképpen önmagában az evolúcióval nem indokolható érzés, amely akkor fog el bennünket, amikor az éjszakai égboltra feltekintünk: saját pszichénk ismeretlen mélységeibe pillantunk. Nem ismerjük teljesen a minket környező világot, mint ahogy a pszichét sem. Viszont ha ez így van, akkor mennyire racionális (értelmi) tevékenység a megismerés? Elképzelhető, hogy a psziché egyéb funkcióit (pl. az érzelmeket, álomtevékenységet) is be kell vonnunk a világ teljes megismerésébe? [...] Úgy tűnik, hogy itt egy általános tudománytörténeti jelenséggel állunk szemben. Az ókori és középkori számmisztikában például az egyes számok egyedi csak rájuk jellemző tulajdonságait vizsgálták. A modern számelméletben viszont az összes természetes szám általános tulajdonságai az érdekesek (aritmológia-aritmetika). A csillagjóslásban egy személlyel kapcsolatban vizsgálták az égboltot annak speciális vonatkozásaiban, a modern csillagászatban az égboltra vagyunk kíváncsiak általában (asztrológia-asztronómia). Hasonlóan érvelhetnénk az alkímia-kémia fejlődés esetében is. Mondhatjuk, hogy egy tudomány modern, ha az általánosra kérdez és archaikus, ha az egyedire. [...] Martin Heidegger mutatja ki, hogy a René Descartes-tól származó, a külvilágot objektumként az énnel, mint szubjektummal szembeállító felfogás prekoncepciót tartalmaz; fenomenológiailag helyesebb »világban-benne-lét«-ről mint elsődleges világhoz való viszonyulásról beszélni. A világban-benne-lét egyik természetes tulajdonsága a kölcsönhatás mint megismerés, míg a polarizált descartesi felfogásban a kölcsönhatás már csak mint rendkívül összetett folyamat, mint az objektum és a szubjektum kölcsönös egymásra hatásainak végtelen approximációja gondolható el.” (Etesi 2004:71-74).

Hamvas Béla írja, hogy „az őskorban [...] az anyagi természetet a szellemi valóságtól nem választották el és a kettőt nem látták külön; amikor a természetet művelték, a művelést a szellemi valóságtól tették függővé.” (Hamvas 1988:185) Áttételesen már utaltunk rá, hogy minden tett és cselekedet az őt megelőző tudatos vagy tudattalan gondolatból s érzésből ered, így a kultúrák többségének etikai rendszere közvetetten abból a világlátásból bomlik ki, amely végső soron egy közösség rögzült gondolkodási mintáin alapul. Ennél fogva, ha a felvilágosodás óta oly nagy becsben tartott racionalizmus és materializmus (amely ismeretelméleti szempontból felfogható az ateizmus teológiai diszciplínájának) valóban helytálló világmagyarázat lenne, akkor segítségével a modern civilizáció emberének – a technikai fejlődéssel egyetemben – már rég meg kellett volna oldania földi lététének sürgős és életbevágó problémáit. Ezzel szemben azt tapasztaljuk, hogy a spirituális bázisáról leszakadt anyagközpontú ökonómiai felfogás következményei ma már kikerülhetetlen ökológiai veszélyforrásokká is váltak és globális ökoszisztémánkra, valamint lelki egészségünkre egyaránt ártalmasak. Érdemes megfontolnunk ezért Müller Péter szavait, aki világlátásunk kozmikus egyensúlyának felborulását szintén abban látja, hogy „az ember tudata [...] végzetesen kifelé fordult. Amit ma ismeretnek nevezünk, az nem egyéb, mint a lelkünkön kívül lévő világ ismerete, és jelenlegi tudományunk megismerésének eszköze »objektív«. A lélek azonban szubjektív valóságunk, amelyet nem lehet úgy tanulmányozni, mint a hasnyálmirigyet vagy egy kristály szerkezetét, csakis befelé fordulással, önmegfigyeléssel. Erre azonban képtelenek vagyunk, s az ilyen módszereket tudománytalannak tartjuk. Így aztán a Földet többé-kevésbé meghódítottuk, de magunkat elvesztettük. Létrejött egy rendkívül fejlett, komputerizált földi Vidám Park, amelyben a humanitás elsorvadt. Életünk nemcsak lélektelenné, de lélekellenessé is vált.” (Müller 1993:191.) Nem lenne talán célszerűbb meggondolni, de legalább megismerni egy több ezer éves, lényegénél fogva tértől és időtől független, de azonos tőről fakadó, a Természetet, a Mindenséget, a Világegyetemet Istenhez hasonlatosan tisztelő hagyományos és univerzális szemléletmódot, különösen akkor, ha a modern tudomány is sorra igazolja ezen ősi tudás hitelességét?

Egyre több egyéni és civil kezdeményezés mutat rá, hogy jelenlegi helyzetünk hosszútávon tarthatatlan. Téves azonban az a feltételezés, mely szerint a megoldás kizárólag anyagi akadályokba ütközik, noha kétségkívül gazdasági vetületei is vannak. A könnyebb érthetőség kedvéért e helyen célszerű hétköznapi példával élni. Tudjuk, hogy milliókat költenek közterületek tisztán tartására, az eldobált és az ember által termelt szemét eltakarítására. Eredményességének hiányosságára rámutat a levágott fejű sárkány esete: minél több fejét kárhoztatjuk a porba, annál több nő helyette. A Föld lakosságának csupán 10%-a él az ún. „jóléti civilizáció” áldása alatt, s ha csupán minden ötödik ember dohányzik, akkor is könnyen kiszámítható: ha naponta csak egyetlen csikket dobunk el (s igaz ez persze bármely más hulladékra is), akkor is mennyi tonna szemét gyűlik fel csupán huszonnégy óra alatt. Ám, ha egyik és másik ember sem dobja el a hulladékot és szelektíven gyűjti, akkor a környezetünk iránti tiszteletteljes hozzáállás kapcsán megelőzzük a problémát, sőt, az újrahasznosítás végett környezetünk védelme mellett a természeti erőforrásokkal is takarékoskodunk. Tény, hogy mindez nem kerül pénzbe, de ehhez alapvetően meg kell változtatnunk felfogásunkat. Úgy is mondhatnánk, hogy a megelőzés (a prevenció) és nem a ténylegesen is hatalmas költségeket felemésztő allopatikus (tüneti) kezelés lehet a kulcs. Ily módon a világnézetünkben történő változás a gyakorlatban nagyobb eredményre vezethet, mint az utólagos mentőöv-keresés. Egyáltalán nem érdektelen tehát, hogy miképpen gondolkodunk önmagunkról, mennyire bensőséges kapcsolatot ápolunk önvalónkkal és az élő Természettel. Életünk értelmének tisztázása, valós alapra helyezése így a gyakorlatban is támogathat minket egy élhetőbb, boldogabb egyéni és közösségi élet megteremtésében.

Ha vetünk egy pillantást az európai civilizáció bölcsőjének tekintett Hellászra, akkor azt látjuk, hogy már Arisztotelész, Platón tanítványa, sem élettelen szervezetnek gondolta el a világot, hanem olyan embrióhoz hasonlította, amely egy meghatározott irányba ejlődik. Kozmoszában célszerűség munkál, s a végső okok, elvek viszik közelebb ehhez a célhoz. Arisztotelész az élőlényeknek a szervezetben lakozó lelket tulajdonított, amely céltudatos tevékenységükben őket kormányozza. (Nem véletlenül áll a delphoi jósda homlokzatán sem a felirat: „Ember, ismerd meg önmagad!”) A Föld számos, egymástól távol eső kultúrájában fellelhetők a nyomai ennek a gondolatnak, ami a folyamatra, célirányos előrehaladásra helyezi a hangsúlyt. A középkorban Aquinói Szent Tamás Arisztotelész rendszerét egyeztette a keresztény dogmatikával. Sőt, Descartes is azt vallotta, hogy az ember legfontosabb tapasztalata önnön létezése. A fizikai világban a tapasztalat segítségével történő megismerés Kant szerint csupán kiindulópont, és minden tudás alapja a tapasztalati tudás. De hogy erről egyáltalán gondolkodni tudjunk, rendelkeznünk kell valamiféle velünk született tudással. Így a gondolkodás folyamata két szálon fut: az egyik az érzéki benyomások összessége, a másik pedig az a priori tudás. Kant metafizika-kritikája megmutatta, hogy az emberi tudáskészlet határait saját okoskodásunk és megfigyelésünk szabja meg. Nem mindegy tehát, hogy világunk megismerése szempontjából mit tekintünk a priori tudásnak és gondolkodásunk milyen alapokon nyugszik. Paul Davies könyvében olvassuk, hogy a világ legkiválóbb tudósai – amilyen Einstein, Pauli, Schrödinger, Eddington, Jeans, Gödel, Fred Hoyle, Richard Feymann, Roger Penorse – „hitet tettek a misztika mellett. [...] A vallásos emberek, vagy akik meditációs gyakorlatokat folytatnak, gyakran beszélnek »misztikus élményről«. Ezeket az élményeket azonban állítólag nehéz szavakba foglalni, noha kétségtelenül valóságosak az őket megtapasztalók számára. A misztikusok gyakorta emlegetik a Világegyetemmel vagy Istennel való egyesülés lenyűgöző élményét, mikor a meditáló egységes egészként éli át a valóságot, vagy egy hatalmas, szerető jelenlét közelségében érzi magát. A legfontosabb, hogy a misztikusok azt állítják, egy ilyen élmény során meg tudják ragadni a végső valóságot, míg a megismerés logikai-tudományos módszere hosszadalmas, vesződséges levezetésekbe bonyolódik. [...] A misztikus élmény tehát lényegében lerövidíti az igazsághoz vezető utat, közvetlen és közvetítőt nem igénylő kapcsolatot teremt a végső valósággal.” (Davies 1992:224-226.) Újabban a metafizikai gnózis és az anyagtudományok kutatási eredményeinek egyesítési szándéka reneszánszát éli. Igény mutatkozik egy olyan világlátás kialakítására, amely képes tényleges magyarázatot adni a Gauguin festményének címében is ott rejlő ősi kérdésre: honnan jövünk, mik vagyunk, hová megyünk? Ez azonban már következő cikkünk témáját vetíti előre...

folyt. köv.

Muhel Gábor

FELHASZNÁLT IRODALOM:

- ARNO GRUEN: A normalitás tébolya. A realizmus mint betegség: elmélet az emberi destruktivitásról. Magyar Könyvklub. 2003. 11.

- GRANDPIERRE ATTILA: Az élő Világegyetem könyve. Válasz Kiadó. Bp. 2002. 226-227.

- MAGYAR ÉRTELMEZŐ KÉZISZÓTÁR. (szerk.: Juhász József, Szőke István, O. Nagy Gábor, Kovalovszky Miklós.) Második, változatlan kiadás. Akadémiai Kiadó. Bp. 1975. 1364.

- HAMVAS BÉLA: Scientia Sacra. Az őskori emberiség szellemi hagyománya. Magvető Kiadó. Bp. 1988. 185.

- MÜLLER PÉTER: Lomb és gyökér. Édesvíz Kiadó. Bp. 1993. 191.

- ETESI GÁBOR: Miért érthető nehezen a modern fizika? Elveszett és megtalált gondolatok. = Világosság, 2004/5. sz. 71-74.

Rezgésszint - 2. rész

2011-09-26T20:17:00.006+02:00

Az egész komplexum hatalmas elektromágneses mezőt és olyan hangokat hozott létre, amelyek különböző frekvencián rezegtek. Gondosan kialakított formája egyszerre termelte, és befogta az energiát. Az elektromos részecskéket örvénylő oszlopba rendezte, amely a fénysebességnél gyorsabban terjedő energiát hozott létre (no és mi az, ami a fénynél gyorsabban terjed? A gondolat és a szeretet). A piramis kamráiban létrehozott különféle frekvenciák lehetővé tették, hogy a különböző fejlettségi szinteken lévő tanítványok magasabb frekvenciára hangolódjanak, és azon rezegjenek tovább. Ez megnövelte a mentális energiájukat és az aurájukat, azaz a saját elektromágneses mezőjüket. Amellett intenzív felkészítést is kaptak, amely által 21 éves korukban a tudatukat már a valóság magasabb dimenzióiba emelhették. A szeretetenergia felébresztette bennük a telepátiát, érzékennyé váltak a szférák zenéjére, az aurát, az embert körülvevő elektromágneses mezőt alkotó szubatomi részecskék táncára, avagy már hallották azt a csodálatos hangot, amit a mozgásuk, a súrlódás indukált.

A szakkarai kvantumgépezet tehát felgyorsította a spirituális fejlődés folyamatát, lehetővé tette, hogy a különböző tudati szinttel érkező tanítványok megtapasztalják rezgésszintjük ideiglenes megemelkedését. Meditációval és az arra való felkészüléssel, hogy békében és harmóniában éljenek, tiszteljenek mindent, a megtapasztalt rezgésszint állandóvá vált, a legfejlettebbek pedig magas rezgésszinten maradtak. Utaztatni tudták tudatukat időben és térben, és láthatták a reinkarnációk láncolatát, amely eljuttatta őket odáig, érzékelni tudták a 3. dimenzión túli valóságokat az emberi lények fejlődésének következő fejlődési fokán: a magasabb szintű testvérek, vagy a megvilágosodott szuperlények világában, akik már túlléptek ezen a szinten, és hozzájutottak a tudáshoz. Itt jutott eszembe, hogy a buddhisták is addig meditálnak, amíg egy megvilágosodott mesterrel nem kerülnek kapcsolatba, aki már magasabb szinten él. Tehát ők is addig emelik a saját rezgésszintjüket, amíg érzékennyé válnak ennek megtapasztalására. Ezért érzünk egy ilyen ember mellett olyan nyugalmat, békét és csendet, amilyet a nyugati világban ritkán érhetünk el. Velük, bennük, és körülöttük, rezeg a szeretet semleges energiája, ami nem vált ki ellenállást, és befogadóvá tesz mindenkit, azt is, aki alacsonyabb szinten rezeg…

Imhotep jól tudta, hogy a rezgésszint fokozatos emelése felgyorsítja a szellemi fejlődést. Az alabástrom is olyan anyag, amely átveszi a rezgést, és folyamatosan a kívánt szinten rezeg. Éppen ezért készítette abból a vázákat és a tálakat. A különböző folyadékokkal telt edényeket mértani pontossággal úgy helyezték el a kamrákban, hogy a kezdők az alaphangot kapták a meditációjukhoz, majd ahogyan haladtak a tanulással, egyre emelkedett, végül állandósult bennük, azaz a tudatuk átvette a magasabb frekvenciákat. Ezáltal képessé váltak kapcsolatot teremteni a magasabb szinten élőkkel, más dimenziókkal és elhozni onnan a tudást, melyet átadtak a népnek, ezzel növelve a tömegek tudati szintjét. Rájöttek, hogy az emberek egyedül a szeretet sugárzásán keresztül válhatnak szuperlénnyé.

Szakkara részecskegyorsító energiát termelt, amely az Univerzum legmagasabb frekvenciájú energiája. Semleges energia. Részecskepárokból áll melyeknek egymást kiegészítő ellentétes töltésük van. Mivel semleges energia, nem hoz létre ellenállást, és a fény sebességének 27-szeresével halad, ami a gondolati energia, a szeretet magas frekvenciáján rezeg. Ezt az energiát használta Jézus is, amikor a csodáknak nevezett nagyszerű tetteket hajtotta végre. Bebizonyította, hogy az agy magas frekvencián rezegve irányítani tudja a gondolati energiát, és ezzel növeli a beteg emberek életenergiáját, hihetetlen gyógyításokat hajt végre, akár a halálból is visszahozza őket. Tehát a rezgésszint határozza meg, hogy egy anyag mivé válik. Így már érthető, hogy Jézus hogyan változtatta borrá a vizet. Addig emelte a szeretet rezgésével a szintjét, amíg bor nem lett belőle. Ha akkora hitünk lenne, mint egy porszem, hegyeket is arrébb tehetnénk! Igaz, pusztán a legmagasabb frekvencián kellene rezegnünk, ami által irányítani tudjuk a gondolati energiát, ami megváltoztatja a körülöttünk lévő valóságot, és csodákat képes tenni…

Imhotep néhány gondolata, melyek máig fennmaradtak, és megállják a helyüket, és melyeket már élletében törvényeknek neveztek.

– „Mint fönt, úgy lent.” Kapcsolat van a valóság különböző szintjei között. A fizikai szintet, ami a legnyilvánvalóbb korlátolt érzékeink számára, elemezni lehet, hogy megtudjuk az igazságot az általunk nem érzékelt többi valóságszinttel kapcsolatban. Azok a beavatottak, akik megtapasztalták a következő dimenziót, visszajöttek, hogy szeretetet sugározzanak, és meghozzák a tudást alacsonyabb szinteken lévő társaiknak. Ez a saját tapasztaláson alapuló igazolás magabiztosságot kölcsönzött az egyiptomi társadalom piramisrendszerének minden szintjén. Mindenki megtapasztalta, hogy a világegyetem számos szintből áll.

– A mennyország egy olyan magasabb dimenzió, ahol csupa szeretet van, a szeretet szintjén rezeg minden. Az ember a szeretet lévén válhat szuperlénnyé.

– A szeretet semleges, nincs polaritása, nincs tömege, létezése a szemlélő akaratától függ.

– A világegyetem Isten elméjében létezik, és minden ember ezeknek a gondolatoknak egyike, de egyúttal maga is képes a gondolkodásra. A valóság egy nagy rendszer, melyben minden kapcsolatban áll egymással, és tudattal bír.

– Minden rezeg, és mozog.

– Minden kettős, minden poláris. Ebben a valóságban mindennek megvan a maga ellentéte. A szélsőségek találkoznak. A két pólus ugyanazon dolognak, a forró és a hideg ugyanannak a hőmérséklet-nevű dolognak a két szélsősége. Világosság és sötétség, nagy és kicsi, puha és kemény, fehér és fekete, zaj és csend, magas és alacsony.

– A gondolati energia 27x gyorsabb a fénynél.

– Az energia fajtái: elektromos, mágneses, kémiai, gravitációs, és a fénynél gyorsabban terjedő.

– Az univerzum síkjai: fizikai, mentális, spirituális.

Imhotep megértette az univerzum működését, melyet a hieroglifák megőriztek számunkra. Törvényei képezik a szabadkőművesek, a rózsakeresztesek és a templomosok titkos tudásának alapját, amely ma már mindenki számára elérhetővé vált.

Nekem erről is eszembe jutott valami…

Azt olvastam, a Föld az „F” hangon rezeg, tehát, ha felemelkedésről beszélünk, akkor fokozatosan emelkedik a rezgésszintje a „G” hangra. Azzal pedig emelkedik a mi tudatszintünk is, mert Vele együtt rezgünk. Tehát Imhotep ezt a fejlődést gyorsította fel a kvantumgépezetével! Akkor érthető, hogy a Föld is afelé halad, és amikor elérjük a legmagasabb hangot, a „H”-t, akkor eljutottunk a mennybe, a szeretetbe, mert ott már csak az van… megszűnik a polaritás, mert a szeretetrezgés semleges…

… és kezdődik minden elölről…

… C-D-E-F-G-A-H-C…

Imhotep csodálatos és egyben nagyszerű építményéről, számtalan felfedezéséről, találmányairól, orvosi, tanítói, filozófiai, és egyéb munkásságáról, eredményeiről órákig lehetne még beszélni…

Vajon rejteget még számunkra titkokat?

Brátán Erzsébet

folyt.köv.

A gyümölcs és a virág

2011-09-26T00:40:00.006+02:00

Mondják, hogy korunkban a tiszta metafizikai tartalom elveszett. Mennyiség és minőség, valamint a haladványok sorai széthullottak. Az idea homályosabb, mint valaha. A realitás pedig a polaritás csapdájába zárult. A tanítások szerint az egy a legnagyobb szám. A kettő pedig a legkisebb. Lehetséges, hogy valóban a szakadék szélén állhatunk, mert számrendszerünk már csak megszokásból használja a tízes kört, ami életünket átszövi és irányítja: az a kettő.

A metafizikai világ szellemiségének kibontakozásának útjai elhomályosodnak. Mégis, ami leginkább méhében hordozza még mindazt, ami a méz: az a virág és a gyümölcs. Hétköznapi dolgokról beszélünk. Természetesen. De minden hétköznapi virágnak nem csak individuuma, de fajára nemére-jellegére tekintve még számunkra is érezhető kollektívuma van. De ami még ezt is fokozza: a virágnak az aranykor emlékét idéző univerzalitása a legszembetűnőbb. A virág a legérzékenyebb, a gyümölcs a legkedvesebb.

Kezdjük talán a virágnál. Örök kérdés, ami motoszkálhat minden jóérzésű emberben, hogy etikus-e egy virágszálat letépni? Letépni, hogy kedvesemnek adhassam szemei ragyogásának ihlető mámoráért, és szívének minden érző dobbanásáért. Nem ez-e a legméltóbb, ami a virágot felmagasztalja a tiszta szellemi magasságokig?

A kérdés, hogy felmagasztalódik-e ettől. Vagy szépsége idejekorán elrablódik? Addig esztétika volt, méghozzá minden irányba terjeszkedő kihívó vonzalom, de mindebben mégis elszigetelt távolság. Aki látta, megcsodálhatta, de „csupán” mint diszkrét pontot, nem pedig mint élő lángot. Elérhetetlen ragyogás volt. Talán félénk, mégis – mint minden virág – kissé kíváncsi és (megbocsáthatón) hiú, szépségével tudatosan elbűvölő és gyönyörködtető. Egyszer kinyílt a természetben, de talán második kinyílása csak velünk együtt lehetséges neki.

Vannak virágok, akik már mintegy gőgös pompával és belül hideg távolságtartással urakként viselkednek. Vannak kevesen, akik bölcs szépségükben nem takarnak semmit, és nem mutatnak semmit. Nyugodt, keleti bölcsességükben a tiszta tao-t idézik. Önmaguk érinthetetlen távlatából már inkább figyelnek, mint a figyelmet felkeltik. De legtöbbjük kacér, és hiú. Szeretik, ha nézik őket, de mindig titokzatosak és szégyenlősnek mutatkoznak fokozottan ügyelve arra, hogy szégyenlősségük mellett egy-egy intim bájuk mindig ki-kivillanjon. Ezzel ragadnak el és bűvölnek, hogy megérinthetetlen távolságban, törékeny gyengeségben, őrjítő titokzatosságban (és csak ritkán szeszélyesen) Szophiának földi szimbólumai. [Szimbólum, mely aktív kapcsolatot hordoz]. Áldozatuk beteljesedésében legalábbis. Ő tehát az áldozatot meghozó, de itt örökké elérhetetlen virág. Az áldozat azonban minden esetben vektoriális, sohasem diszkrét, tehát valami felé mutatni kell; önmagában elszigetelt – individuális, pontszerű – áldozat nem létezik.

A kérdés azonban még mindig távol áll: megérinthető-e ez a misztikus fény és közös titkos szerződéssel eltulajdonítható-e annak felemelése céljából? Az élete csekély lesz néhány nap esetleg egy hét talán. De e napok minden pillanatában, mikor új kedvese ránéz, már egy barátot lát benne, élő szeretet, nem pedig megérinthetetlen távolságból ragyogó metafizikai szellemet, s ennek következtében matérián túli virágzás indul meg benne. Elérhetetlen persze, de már megérinthető (a szívvel legalábbis). A virág hamar elveszíti picinyke életét, cserébe viszont megkapja saját szépségének tükörképét, ami a túlvilágig magasztalja fel őt. Sohasem felejthetjük el, hogy szépségünk sohasem önmagunkért van. Azért van, hogy más szeretete- szépsége által visszatükröződjék, s egymást ezzel kölcsönösen és önzetlenül felemelhessük. Így ő is. A virág önzetlen. Odaadja magát, hálás és boldog még halála végső napjaiban is, hogy ezt megtehette, s ezt bárki tudja, aki megfigyelte már a leszakajtott virágot. A virág meghal, de megdicsőül. Aki kapta fényét, több lett tőle, ő maga pedig több lett attól, hogy lett, akinek adhatta azt.

Mégis változatlanul ott ül a gondolat, miféle belső magatartás szükséges egy szál virág leszakajtásához, ha egyáltalán megtehetem ezt?

Buddha híres virágbeszédében egyetlen szál virágot tartott fel, és hallgatott. A hagyomány azt mondja egyetlen ember értette meg ezt az egész, hallgató tömegből. Ma, persze – mint mindent – megmagyarázták a virágbeszéd jelentését. Többször és többféleképpen is. Azt hiszem, ha a jógik és Bodhiszattva tanítványok nem értették, akkor aki a történeti korban magyarázza ezt 2600 év távlatából még kevésbé értheti. Legfeljebb sejteni lehet, hogy tán magát Szophiát mutatta be akkor az emberiségnek. De ami egyetlen bizonyosság: hogy nem kétséges, a virág leszakajtható volt. Mert megvolt az azt felmagasztaló metafizikai háttér.

Ebből következik a magyarázat, hogy az, hogy egy virágot leszakíthatok-e nem dönti el semmi más, mint hogy mekkora szeretet van bennem ennek megtételéhez, s ezzel miféle belső szövetséget tudok kötni magával a cinkos és pajkos virággal. Hisz mindegyik más és más, ezt mind tudjuk. De ami igazán fontos: nagyon vigyázzunk arra, hogy soha se bántsunk meg egy virágot, még kevésbé, ha leszakítottuk már azt. Mert ha leszakítottuk, akkor ő szívünk egy részébe beléfonódott akár tudjuk, akár nem, s ő szeretettel és életével ajándékozott meg bennünket. Életét adja – önként – hogy a szépség el nem homályosult fénye ragyoghasson ránk (sokkal inkább közvetve ránk, hisz közvetlenül lelkünkbe; nemhiába volt a virág mindig is a lélek analógiája). Ez egy égi szövetség. Ha e virágot megbántjuk, vagy áldozatát semminek tekintjük, úgy a szívében égő kínnal pusztul és sorvad el lassan. A virág a szépségnek tiszta és nyílt tükörképe. S ezt csak mi tudjuk bemocskolni, hisz mi kaptuk tőle e Fény Gyöngyét. Minthogy annak ezer és ezer formája van, ezért van ezer és ezer virág a világon. Évezredekkel ezelőtt a virágok még szebbek, illatosabb és érzékenyebbek voltak, mint ahogy az minden hagyományból evidenciaként kirí; ez nyilvánvaló, hiszen mindazt, ami matérián túli, sokkal közvetlenebbül sugározta minden, (így ők is) mert az élet nyíltsága sokkal szenzitívebb volt minden élet fölötti iránt. Ahogy az érzékenység csökken, úgy halványodik a virág színe és illata is az emberiséggel. A virág egyedül nem érheti el az ég fényét, csupán általunk. Mi pedig nem láthatjuk már az aranykor tisztaságát, csupán általa.

A következő kép a gyümölcs. A gyümölcs hasonlatos a virághoz, már ami az áldozatot illeti. Ő ízében és minden rostjában nem önmagáért van. A gyümölcs nem önmagáért finom. Persze az évezredek őket is megváltoztatták már. Édességük épp úgy, mint szívünké is, elhalványult, de még mindig törekszik odaadni önmagát, képviseli régi ősét, mint ahogy mi képviseljük a földi Ádámot. Igazán gyümölcsöt enni hála nélkül nem lehet. Anélkül, hogy felismernénk, hogy növekedésétől kezdve érett szép pirosságáig minden mozzanatában igyekezett a legfinomabbá és legkülönlegesebbé lenni a nap színével és az esők illatával. Nem azért hogy különleges legyen, még kevésbé, hogy individuum, hanem hogy a legnagyobb örömöt okozza annak, akinek adja magát, méghozzá nekünk. Gyümölcsöt habzsolni olyan, mint a virágot szeretet nélkül hagyni. Egész életének legemelkedettebb pontja, amikor minden munkája megmérettetik: az elfogyasztása. Mint a léleké az élet után az egyiptomi Pert em Heru szerint. Ennek mérői mi magunk leszünk, de mi is mérettetünk általa. Hála nélkül elfogyasztani olyan, mint minden munkáját és áldozatra való törekvését a semmibe hajítani.

A gyümölcs és a virág. Azt hiszem, a régi világ utolsó fennmaradt képviselői. Krisztusi áldozat és Sophia szerelme.

Treszl Gábor

Marcel Messing: Az Ébresztőhívás

2011-09-25T19:22:00.003+02:00

„Minden mű történik valahol…” Hamvas Béla: A láthatatlan történet

2011-09-25T17:50:00.009+02:00

Az az ember, aki ma jóleső, tápláló, tartalmas és teljes értékű lelki táplálékra vágyik, bizony könnyen éhen maradhat. Ebben a helyzetben számíthat szinte lakoma értékűnek Hamvas Béla A láthatatlan történet című esszékötete. E kötettel ugyanis jóllakik a társadalomtudós, a költő, a zenekedvelő, a spiritualista és egyébként általában véve minden figyelmes, tudatosan élni akaró ember. „A mű olvasása nem könnyű, a művelt, irodalomértő olvasók értékelni fogják.” – írja Legeza Ilona ismertetőjében. Ám, ahogy az életben egyetlen egyszerű dolog megértése sem könnyű, csak oly módon nehéz ezt a kötetet is értelmezni, mivel ez sem tesz mást, mint amit a Hamvas kötetek általában: az élet legegyszerűbb, de legmagasztosabb igazságairól ír, melyek az ember szeme előtt minduntalan ott hevernek, de meglátásukhoz és megértésükhöz egy olyan közvetítőre van szükség, mint e kötet szerzője.

Már maga a kiadás ténye is paradox helyzetet teremt, mivel, ahogy maga Hamvas is írja a kötetben: „Csak mulandó művet érdemes kiadni; a halhatatlan maradhat kéziratban…” Később pedig így folytatja: „A halhatatlan mű nem itt történik. Feljebb. Beljebb. S ami benne van, az ember és Isten között történik. Megtörtént. Akkor is, ha senki se tudja. És Isten emlékszik reá szívében, mikor már a papírok elégtek, úgy, ahogy egy porfír obeliszk elporlad, mint a homok. Nem könyv dolga már, nem kell neki olvasó. Nem kell történetíró.” Márpedig ez a mű halhatatlan, maradandó, kortalan. Ahogy egy helyen írták, Hamvas látásmódjára és magára A láthatatlan történetre rányomta bélyegét az akkori korszellem, a háborús hangulat. Ez az állítás azonban egészen addig áll és addig lényeges, amíg a XXI. századi olvasó rá nem ismer korára, környezetére, érzéseire, gondolatiara a kötet lapjain. Ugyanis Hamvas a ma emberét és korát ugyanúgy megszólítja, mint a sajátját. Amit és ahogyan ír, nem évül. A kötetben szereplő témák, és azok kibontása egyértelműen a maradandóság kategóriájába emeli a művet, így azt lehet mondani, hogy Hamvas végülis a saját gondolatának a csapdájába esett, mivel minden szándéka ellenére kiadatott egy maradandó, halhatatlan művet.

Első olvasatra felmerülhet bennünk a kérdés, hogy A láthatatlan történet egyes témái milyen összefüggést mutatnak, hisz míg a szerző A vízöntő című esszében reális korrajzot ad az utolsó világkorszakról és a végidőkről, addig például Milarepaban a buddhizmus máig egyik legfontosabb alakjának spirituális fejlődését tárgyalja és a VII. szimfónia, és a zene metafizikájaban mesterien elemzi Beethowen zenéjének lényegét. Második olvasatra viszont nyilvánvaló válik, hogy ez az ellentmondás csak látszólagos és koncept kiadványról van szó. Ugyanis Hamvas az egész kötettel az ellen tűntet, amit már a nyitó A vízöntő című munkában is leír: „A tömeg tudattalanságára semmi sem jellemzőbb, mint az, hogy e pillanatban a világ urának hiszi magát, holott a halál torkában van. S még itt is ellenfeleit keresi. Azt hiszi, hogy győzelmét fenyegetik. Nem veszi észre, hogy amennyiben valaki szavát felemeli, azt az ő érdekében teszi. S néma szövetség van a tömeg tagjai között, hogy a veszedelmes lényt szabad és kell irtania. Tapasztalni a társadalom minden területén és teljesen egyöntetűen, hogy a tömeg hogyan nyomja el szisztematikusan, bár ösztönszerűen azt, akikben az újat megszimatolja. Ezt a lényt szabad leütni, szabad és kell kifosztani, elnyomni, megcsalni. Nem szabad szóhoz juttatni. Ehhez a néma szövetséghez való tartozás a tömeg ismertetőjele.” Hamvas tehát először diagnózist, majd később pedig gyógymódot ad, ugyanis a kötet által esszéről-esszére értékeket ápol, eszméket menekít át egy jobb, értőbb korból a mába.

Alább a kötetben szereplő esszék általában néhány soros összefoglalása olvasható. Ezzel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy e jellemzések semmilyen esetre sem adják vissza az egyes esszék teljes mondanivalóját, csak a fő csapásokat igyekeznek leírni. A fő csapásokat annyiban, amennyiben ez szubjektív szempontok alapján lehetséges, ugyanis az esszé maga, és a Hamvasi esszék gondolatvilága esetenként olyan csapongó, hogy nehéz eldönteni: valójában a fő szál, vagy az egyes kitérők, elkalandozások adják-e az adott írás lényegét.

A vízöntő: kormagyarázat, válság diagnózis, szellemtörténet, megoldáskeresés. Az asztrológia periodikus világidő értelmezése szerint ismét két világhónap közötti átmenet időszakát éljük, melyben életre kell az apokalipszis egy újabb neme. Hamvas felfogásában a katasztrófa ezúttal nem természeti jelenséghez, hanem az ember szellemi evolúciójához köthető. A helyzet problematikáját így fogalmazza meg: az egyén tudatos tevékenységének helyébe a tömeg tudattalan tevékenysége lép. A helyzet feloldására az emberi lét teljes újragondolását és az isteni fényhez való közelkerülést javasolja.

Wordsworth vagy a zöld filozófiája: az ősnemű első lélek isteni magányban leledző léthelyzetének leírása. A ragaszkodásmentes, nyers, kiforratlan, de ugyanakkor tiszta, naív, eleven és tettre kész archaikus lélek profiljának beazonosítása, aki a fogalmakat, a tapasztalatokat nem ismeri, így csak a természetet és az egységet érti. Benne a nemek még nem szakadtak nőre és férfira, az átmeneti világi örömöket nem, csak a lét tartósan boldog állapotát ismeri.

Poszeidon: a címszereplő életútjának értelmezése, alakjának jellemrajza, a poszeidoni minőség tárgyalása. Poszeidon ugyanazt a minőséget képviseli, mint a védikus kultúrában Shíva, vagy a buddhizmus azonos szerepben megjelenő alakja, tehát az általa képviselt erő világszintű működést fejt ki. Szigonya a világ kormánybotja, melynek segítségével a mélységbe tud taszítani, vagy fel is tud emelni onnan.

Meteóra: az útleírás hangulatával induló, de később szellemtörténeti okfejtésé váló, nyílt értékítélet. A vidék, a táj és a kolostorok külsődleges leírásától hamar a kolostori élet és a kolostorokban élő szerzetesek aszkézisének lélektanához jutunk. Történelmi példák során keresztül követhetjük nyomon az itt élő szerzetesek szellemiségének alakulását, hogy végül eljussunk ahhoz az embertípushoz, aki önmagához való ragaszkodásában az önfeladásra nem képes, és végső soron meghalni sem tud, szelleme az élet és halál között ragad, létezik ugyan, de nem él.

Milarepa: az utolsó lélekké érés szenvedés útján történő folyamatának leírása. Peru és Tibet földje misztériumának megfejtésétől a szerző fokozatosan Tibet és a buddhizmus egyik legkiemelkedőbb alakja, Milarepa felé vezet. Milarepa felé azért, hogy bemutassa, hogy a tibeti jóga öninkvizícióra hasonlító, az emberi elme felbomlásának lehetőségét magában hordozó, szenvedés útján keresztül vezető ösvényétől hogyan juthat el az ember az utolsó lélek, a szeretet lelkének léthelyzetébe, maga mögött hagyva minden átmenetit, sötétet, haszontalant.

A VII. szimfónia, és a zene metafizikája: Beethowen, a titáni Beethowen és a beethoweni erő minőségének, működésének ábrázolása. Hogyan hívta le Beethowen a magasabb szférákból titánként azokat a hangokat, amiket senki más nem tudott? Miért lett mégis személyes morálja áldozata, ha ereje isteni volt? Ezekre a kérdésekre ad választ ez az esszé, miközben a maradandó és múlandó művek ismérveit és ezek alkotóinak főbb jellemvonásait is tisztázza, míg végül a fejtegetésben egészen a zene lényegiéig és kiinduló pontjáig jut.

Poeta sacer: a tömeg ellenében fellépő, felsőbb és alsóbb világok között közvetítő, az őrző szerepkörében fellépő szellem prototípusának és helyzetének leírása. A valódi királyok, papok, tudósok, arisztokraták, művészek letűnésével párhuzamban felszínen maradó és a figyelem középpontjába eső költő magára vállalja mindezek szerepét és léthelyzetét, hogy az általuk korábban képviselt eszméket, értékeket a felszínen tartsa. Ő az egyetlen az újabb és modern időkben, aki ezt a feladatot vállalja és vállalni tudja, ám a tömeg szemében ezért egyszerre válik szentté és átkozottá, tiszteletre méltóvá és gyalázatossá stb., mert az saját hiányosságait látja meg működésében.

A barátság: a barátság tárgykörének történeti és gyakorlati összefoglalása, noha a szerző a barátságnak történetiséget nem tulajdonít, gyakorlatának magját pedig a felsőbb szférák működéséhez köti. Ahogy írja: a barátság máshoz nem hasonlítható kapcsolat. A szerelemmel ellentétben a barátság által nem kettőből egy, hanem egyből kettő lesz. A barátság ugyanis mélyebben van, mint a szeretet és a szerelem.

Hélo'íse és Abélard: a titán és a szirén, illetve a valódi férfi és a valódi nő kapcsolatáról lehet itt olvasni. A kettő közötti különbség annyi, hogy míg az elsőben a felek csak önmaguk örömeit keresik, és ehhez használják fel a másik felet, míg kapcsolatuk a szexusban teljesedik ki, a férfi és a nő kapcsolata megszentelt, felsőbb hatalmak által jóváhagyott kapcsolat. A férfi és a nő kapcsolata metafizikai házasság, nem pusztán fizikai kontaktus, mely psziché és psziché között köttetik, isteni egyesülés.

Ünnep és közösség: egészen egyszerűen és pontosan a hétköznapi élet szentségéről és a széles értelemben vett társadalmi együttélés szabályairól ír. A szerző szerint egy átlagos hétköznapban az univerzum működése képeződik le, és a valódi társadalom és közösség elválaszthatatlan istentől. A társadalom hasznos tagja nem az, aki pusztán javakat gyűjt, hogy szenvedésének érzetét tompítsa, hanem az, aki csak annyit vesz magához, amennyit a szükségletei diktálnak, és egyébként önmagát fegyelmezni képes. Az ünnepek pedig alkalmat szolgáltatnak arra, hogy az egyén feláldozza magát a közösségért, vagyis áldozati szertartássá szenteljen egy napot.

Ahogy ismét Legeza Ilona ismertetőjében olvasható a kötet címe „Dúl Antal (a 2001-s kiadáshoz írt) bevezető tanulmánya szerint annak szimbolizálása, hogy Hamvast kezdetektől fogva foglalkoztatta a gondolat, miként lehet, miként kell megszólaltatni a valóság magasabb dimenzióját.” Ez a vonás a kötettől eltagadhatatlan. Hamvas egész munkásságára jellemző, hogy a fogalomértelmezések alkalmával ritkán hagyta ki az egyes fogalmak metafizikai vonatkozását. Jelen esetben alapvetően az antik görögség és a kereszténység eszmevilágából építkezik. Ahogy azt teszi máskor is, e kötetben megint végkövetkeztetéseket von le, életdefiniciókat ad. Ennél alább nem adja. Hogy a valóság közvetlenül megtapasztalható kézzelfoghatóságából a metafizika felé vezető úton mikor lesz fantázia, talán nem lehet eldönteni. Viszont nem is olyan lényeges, mert az érzékvilágra és ezzel összefüggésben a metafizikai szférára vonatkozó megállapítások helyesnek és igazolnak hatnak.

„Minden mű történik valahol…” – ahogy Hamvas írja. Ez a mű is. Tulajdonképpen bármikor és bárhol történhet, ha a bármikort az egyes eseteket tekintetbe véve mondjuk Poseidon, Milarepa, Beethowen működésétől számítjuk. Ha a nagy Egész szempontjából vesszük, akkor viszont valóban történhet bármikor, mert léte örök, nincs kezdete és végpontja, sosem keletkezett és sosem ér végéhez. Csak létezik, és létezése közben megszólít, mert mindig itt és nekünk történik. Mindezzel együtt a mű marad írói mű. Olyan írói rezdülés, ami holisztikus megközelítésével igyekszik kitölteni a tér minden zugát.

A láthatatlan történet Hamvas Béla debütáló és egyben kevés, még életében nyomtatásban megjelent köteteinek egyike. Gondolatiságában, minőségében nem különbözik az életmű más, eddig nyomtatásban megjelent, a nagyközönség elé tárt darabjainak színvonalától. Ugyanaz a kivételes intellektuális felkészültség és mesteri lényeglátás hatja át, mint más Hamvas műveket. Helye van az életkönyvek sorában. Az életkönyvek olyan munkák, amikből tanulni lehet és érdemes az életet, és melyek egyúttal egy egész életre szólnak. Ha ezek egyikén kívül más könyv nem akadna a kezünkbe, akkor is azt állíthatnánk olvasásuk után, hogy mindent megtudtunk, amit az életről nagyvonalakban tudni érdemes. Mint más, hasonló könyvek, a Hamvas kiadványok is olvasásról-olvasásra újabb értelmet nyernek. Tartalmuk többszörösen rétegelt, az intellektust pedig időről-időre magasabbra emelik. Éppen ezért tarthat ez a kötet is méltán számot a látni és tanulni vágyó olvasóközönség figyelmére.

Szinay Balázs

Fontos változások az oldallal kapcsolatban!

2011-05-12T16:52:00.000+02:00

Kedves Olvasók!

Sajnos elsősorban időhiány miatt a szerzői alapcsapat és a szerkesztő ennek az oldalnak a gondozását a továbbiakban nem tudja vállalni. Ennek okán a magazin oldala a továbbiakban nem fog frissülni. Az ide állandó és olvasói szerzők által beküldött és korábban feltöltött írások egy része át fog kerülni a Comitatus irodalmi folyóirat oldalára, illetve az állandó szerzők ott folytatják a publikálást. A Comitatus folyóirat webcíme, külön kiírva: www.comitatusfolyoirat.blogspot.com

A JELEN-LÉT almenüre kattintva az ide tartozó írásokat meg lehet tekinteni.

Köszönjük szépen az eddigi figyelmet, reméljük, a megújult működési rend ellenére a továbbiakban is velünk tartotok!:)

„A helyesen felfogott élet játék.” Hamvas Béla: A babérligetkönyv

2011-05-01T20:39:00.002+02:00

A babérligetkönyv sokkal komolyabb esszégyűjtemény, mint amilyennek első pillantásra tűnik s mint azt a bevezetőként felfogható, címadó esszé alapján sejteni lehet. Hamvas tőle megszokott stílusban maga is alulértékeli a művet, mikor az alapötletet kínáló babérligetben eképp tűnődik, majd pedig így ír: „…könyvet írok. Idevaló könyvet, amit azonnal le lehet tenni, ha hozzák a levest. Újra föl lehet venni s mielőtt a szardella érkezik, még el is lehet olvasni belőle ötven sort. Esetleg százat. Két lapot vacsora előtt. Olyan könyvet, amelyik nem sértődik meg, ha olvasás közben az ember kinéz a partra és elbámészkodik valamin, amit a következő pillanatban elfelejt. El lehet veszíteni és el lehet ajándékozni. A szobában, itthon, vagy a könyvtárban semmit sem fog érni. Olvasása nem is ajánlatos. Csak fűszeres babérlevegővel élvezhető. Legjobb kávé után, amikor az ember nyugvószékben hever, illatos cigarettát szív, elolvasva belőle másfél lapot s utána édesen szundikál, mialatt a sirályok a kék víz fölött keringenek…”

Ami fontos, hogy ebben az esetben sem szabad figyelmen kívül hagynunk a szerző sajátos humorát, melynek védjegye, hogy még akkor is megrendítően igazat szól, ha éppen csak tréfálkozik, s tréfálkozását éppen önmaga ellen fordítja, miközben állításának pont az ellentéte igaz. Ennek mérlegelésével és tudatában kell e művet igencsak komolyan vennünk!

A kötet középpontjában a játék áll. Míg más műveiben Hamvas ismertet, érvel, tudósít, nevel, láttat és felszólít, ebben a kötetben egyszerűen csak bemutatja azt, hogy ő hogyan játssza el és át az életet. Megéléseket közöl olyasfajta stílusban, amelyhez hasonlóval Márai Füveskönyvében találkozhatunk és mely önkéntelen, átgondolásra késztet. Ha azt mondjuk, hogy Hamvas más köteteiben a tanító, a mester szerepkörébe helyezkedik, most megtudhatjuk, hogy milyen az, amikor a mester szabadságon van. Ám vigyázat! A mesterekről tudjuk, hogy puszta jelenlétükkel, saját életük példáján keresztül is tanítanak.

Látszólag nem akar semmit direkt módon közölni, csupán indirekt módon lefesti azt, hogyan válik az élet művészetté. Sokszor jelentéktelennek, hétköznapinak tűnő témákból útjára indított gondolatfüzérekbe szövi bele az élet legszebb igazságait. Recenziókat ír kitalált könyvekről, szatírát ír a mennyországról, felvilágosít az utazótáska helyes használatáról, Szicíliába utaztatja Kierkegaardot stb., miközben például ilyen sorok által gazdagodhat világképünk, szemléletmódunk: „…A magányos élet eseményekben gazdagabb, mint a nyilvános, A bölcs többet él, mint a hős…” „…A lények: virágok, fák, csillagok, madarak csak ezt az Isten előtt való nevezetességet ismerik; egyedül az ember elégszik meg kevesebbel, az emberiség előtt való nevezetességgel. Mintha az emberiség előtt való mulandó hír több lenne, mint a halhatatlanság Istenben…” „…Téved, aki azt hiszi, hogy a világot irányító Legmagasabb: Ok, Cél, Értelem, Törvény. Nem. A Legmagasabb éppen ennek ellenkezője, vagyis annál is több: ami túl van okon és célon és értelmen és irányon. Ez az isteni a szabad, a játék. Ez az egyedül méltó az istenekhez: játszani. S a világtörténetben nem szabad irányokat látni, hanem játékokat. A helyesen felfogott élet játék. Isten játszik velünk, és milyen jó, hogy így van…” „…Hogyan is tudná a művész az alkotást befejezni, ha ő maga éretlen? Az az élet sikerül, amely kész műveket tud alkotni…” Mindemellett megtudhatjuk, hogy mi a recenzió és az esszéírás lényege, honnan indult és hová tart a tudomány, miként érdemes a szerzőségre, mint írói léthelyzetre tekinteni stb.

A könyvnek szigorú tematikája nincsen. Az egyes témák (és ebben a szerkesztői munkának is szerepe lehet) látszólag egymástól függetlenül következnek. Ennek ellenére, vagy éppen ezért nincs az életnek olyan kérdése, amelyről a figyelmes olvasó számára e könyvben ne esne szó. A figyelem szerepét azért kell itt hangsúlyozni, mivel Hamvas könyveire egyébként is jellemző a rétegelt tartalom. Vagyis előfordulhat az is, hogy az olvasó nem fejti meg egy-egy Hamvas kötet lényegét, és a felszínen marad, ám az szintén, hogy olyat olvas ki belőle, amiről első ránézésre nem is tűnik fel, hogy szó esik. Műfajilag a kötet több alkalommal az esszétől inkább a novellisztika felé hajlik, ami ez esetben különösen ideális táptalajt nyújt a játékosságnak.

Ha összegezni akarjuk az eddigieket néhány gondolatban, megragadva a mű esszenciáját, azt a következőképpen tehetjük. Olvasás közben az embernek gyakran az az érzése támad, mintha az alapvetően irodalmi mű elhagyná az irodalom színterét és egyszerre válna minden más művészetté: zenévé, festészetté, színészi munkává stb., a közöset mindebben pedig az abszolútummal való átlényegülés adja. A kötet oldalain valamifajta időtlen, egynemű művészet elevenedik meg, mely, mint a palettán összefolyt festék egyvelege, a határok elmosódásából vagy épp észrevétlen kiszélesedéséből s így egymásba olvadásából adódik. Ez a fajta művészet pedig nem kifejezett céllal születik, egyszerűen csak Van, megtörténik, mint az élet és a lét hiánytalan tanúbizonysága. Éppen úgy, ahogy az emberi élőlény testetöltése a valóság tiszta, meg nem másított lenyomata, e könyv is egy, az ehhez hasonló funkcióval bíró formavilág elemei közül. Nem véletlen mondják keleten, hogy egy könyv is lehet inkarnációja, vagyis testetöltése, „leszületése” egyfajta szellemi minőségnek. Ez a könyv az élet játékos, művészi minőségének és megélésének lenyomata.

Szinay Balázs

Rezgésszint - 1. rész

2011-05-01T20:34:00.010+02:00

Régebben jóformán hallani sem lehetett, mostanában pedig már a vízcsapból is ez a kifejezés folyik, és persze nemcsak fizika órán…

A hétköznapi emberek néha tétován csóválják a fejüket, rálegyintenek, miközben fogalmuk sincs, miről szól, mit jelent valójában. Jómagam is kerestem a válaszokat, amik sorra érkeztek, mert ha az ember felteszi a kérdést, megérkezik a felelet.

A „Fényemberek vagyunk” című írásomban bővebben kifejtettem, miből állunk mi, akár az egész világegyetem, és a hologram-illúzió valónak vélt világunk.

Emlékeztetőül: az anyag nem szilárd, mert nem anyag, hanem energia, végső soron minden lebontható fényre és hangra, a legkisebb részecske is fényt és a rezgése által hangot bocsát ki magából. Ezzel üzenünk egymásnak, így kommunikálunk, vesszük az adást. Minden, ami a világban létezik eredendő tiszta tudatosság, olyan káprázat, amely teljes egészében fényből és hangból áll, különböző vibrációs frekvenciák formájában. Minden energia és tudattal rendelkezik, az energia tudatos. Minden ebben a világban megtestesült lény ennek a tudatnak a frekvenciája, ennek a frekvenciának a megnyilvánulása. Az emberiség egyfajta közvetítő kapocs az anyagi világ és a magasabb dimenziók között, mindegyikünk meghatározott céllal vesz részt a teremtésben, itt és most. Küldetésünk van, ami sokkal fontosabb, mint azt gondoltuk, semmi sem létezik véletlenül, mert az elpusztítaná az Univerzumot, összeomlana a rendszer, ez a jól megkomponált szuperszimfónia.

Akár a testünk, úgy körülöttünk is minden egyfolytában mozgásban, rezgésben van, folyton alakul, változik, semmi sem ugyanaz, mint fél pillanattal azelőtt.

Megértettük, hogy a rezgéssel és annak átadásával hogyan lehet gyógyítani. Ha például, emeljük a víz rezgését, gyógyvízzé válik, ha gyógyító ásványokat, gyógynövényeket használunk, de legyen az bármi, azért gyógyító hatású, mert a benne lévő regésre hangolódással emeli a rezgésszintet bennünk, azaz általa haladunk a tiszta szeretet felé, ahol minden tökéletes. Ezért gyógyít a nevetés, az öröm, a boldogság, vagy maga a szeretet, ami a legmagasabb szintű rezgés, ugyanakkor ezért okoz betegségeket a félelem, ami a legalacsonyabb rezgés. A gondolat is rezgés, ami parancs az agynak, ezért lehet a gondolat energiájával is gyógyítani. A legmagasabb szintű a szeretet átadó gondolat, mellyel valódi csodákat érhetünk el.

Megtapasztaltuk, hogy az emberek nincsenek azonos hullámhosszon, vannak, akik a félelem szintjén rezegnek, mert még kevesebb életet éltek le, keveset tanultak, tapasztaltak, és vannak, akik már magasabban, mert számtalanszor újjászülettek, azáltal egyre jobban megértették, átélték, érezik a szeretet jelentését. Tehát fejlettségi szintjétől függően minden tárgy és élőlény különböző frekvencián rezeg és betölti azt a pontot, ami nélküle üresen kongana.

A legmagasabb rezgésszintre azonban napjainkban még mindig keveseknek sikerül eljutniuk. Ilyenkor felmerülhet bennünk az a gondolat, hogy a ma élő emberiség életének hajnalán sokkal többen, és jobban tudták segíteni a spirituális fejlődést, mint manapság, különösen, ha az ókori kultúrákat tanulmányozzuk, amikor egyenesen ledöbbenünk, és földig borulunk nagyságuk és tudásuk előtt.

Mi történt velünk az évszázadok alatt? Miért merült feledésbe ez a tudás? Olvastunk róla, hallottuk, pusmogták, hogy van egy titok, amit csak a beavatottak ismerhetnek, de vajon mi lehet az?

Valójában a szeretet átélése a szemlélő akaratától függ, azaz tőlünk, az egónktól, tehát képesek lettünk ellenállni a minket körülölelő magas szintű rezgésnek is… direkt elnyomjuk magunkat…

Mostanában sokszor emlegetjük, hogy Földünk egy magasabb rezgésszintre emelkedik, és vele együtt a rajta élő lények is, hiszen minden mindenre kihat, minden mindennel összefügg, kölcsönhatásban van. Sokan félnek ettől a változástól, mert nem tudják, mit takar, milyen lesz, hogyan fogjuk átélni, megint mások boldog odaadással várják, hogy spirituálisan magasabb szintre lépjünk. A változást senki sem ússza meg, mert ha elér egy bizonyos pontot, akkor azok is magasabban fognak rezegni, akik direkt nem akarnak! Azaz egy bizonyos számú emelkedett rezgésű lény magával húzza a többit.

Ám még mindig van olyan, aki megkérdezi, mit jelent pontosan a rezgésszint az emberre lefordítva?

A rezgésszint fogalmát leginkább Imhotep munkásságának tanulmányozása során értettem meg. Rengeteg könyv, cikk, írás vagy ismeretterjesztő film tanúskodik nagyszerűségéről. Legjobban a Spektrum televízió által közvetített film nyerte el a tetszésemet, mely dióhéjban a következőről szólt:

A legmagasabb rangot elért főpap ie. 2800 körül élt Dzsószer fáraó idejében, akit halála után isteni rangra emeltek tisztelői. Nevének jelentése „békében érkezett”, ám ezen kívül számos nevet kapott, például a görögök Aszklépiosszal azonosítják, de nevezték Hermész Triszmegisztosznak is, ami annyit tesz, „háromszor nagy”, nem beszélve Tothról, vagy Hathorrol… Ő volt a Hórusz Szeme misztériumiskola főpapja, tevékenysége máig fontos szerepet játszik az emberiség létezésében. Ismeretei az atlantisziaktól származtak és a kvantumfizika alapjaira épültek, valamint a magasabb dimenziókban élőktől is rengeteg tudást hozott el nekünk, amit megtapasztaltatott tanítványaival is…

Életének építészeti és spirituális főműve, a szakkarai piramis. Az orvos, fizikus, építész, filozófus alkimista, vázakészítő, korának óriási géniusza minden tudását latba vetve olyat alkotott, amit csak most kezdünk megérteni.

A szakkarai piramis számos tekintetben úttörő volt, például építéséhez használtak először méretre vágott kőtömböket, vagy a történelem első vallásos szövegeit itt vésték fel a sírkamrák falaira hieroglifákkal.

Az építmény helyszíne az Imhotep által kiválasztott keleti 31. és 32. hosszúsági fok, valamint az északi 29. és 30. szélességi fok közötti területen található. A következő 400 évben egyedül ezen a helyen építettek piramisokat Egyiptomban.

Először egy hatalmas földalatti komplexumot építettek, amely 12 emelet mély volt, kamráit és folyosóit az első, ember által előállított, a híres egyiptomi kék mázzal bevont égetett csempék díszítették. A mázat szódabikarbonát, agyag, kálium, kovaföld, és rézbikarbonát keverékéből állítottak elő, amit maga a főpap állított össze, ez az anyag még ma is használatos Egyiptomban. A piramis kamráiban több mint 40 ezer alabástrom tálat, korsót és csészét találtak, melyek titkait évekig kutatták. Mégsem ettől annyira különleges, hanem attól, hogy az építmény valójában egy kvantumgépezet, melyben minden egyes kőnek, téglának, vagy csempének előre megtervezett szerepet szántak. A piramisforma a föld alatt egy tükörképet hoz létre, amely által megjelenik az antianyag, és a földalatti részen az idő a jövőből a múlt felé halad. Az egészet azért hozták létre, hogy felgyorsítsák az ott tanuló tanítványok spirituális fejlődését. Mielőtt azonban elkezdték építeni, létrehoztak egy elektromágneses mezőt részecskegyorsító segítségével. Az ionok feltöltésével elektromágneses örvények keletkeztek. Ennek használatával a hatalmas kőtömbök éppúgy súlytalanná váltak, mint az emberi test. Azaz levitációval hordták oda a nem akármilyen kőtömböket. Vannak olyan anyagok, melyeknek a molekulái elektromágneses energiát termelnek, ha egy bizonyos rezgésszinten rezegnek. A piramis földalatti kamráit úgy alakították ki, hogy minden teremnek előre megtervezték, milyen hangon kell majd rezegnie, ami létrehozza a kívánt hatást. A következőképpen hangolták be: 3 kamrát „É”, kezdőhangra, ahol fogadták az újoncokat, 4 kamrát „F” hangra, 3 kamrát „G”, kettőt „A”-ra, és a főkamrát „H” hangra. A főpap egyik törvénye szerint minden a nemeken alapul, azaz férfi és női oldala van, amelyek ellentétesek egymással. Ezért férfi-nő párokat ültettek be, akik energiája kiegyenlítődött a kamrában, semlegessé vált, akár a szeretet energia. A kamra falait olyan emberi gerincet formáló csempe kirakás borította, ami szupravezetőként működött.

Brátán Erzsébet

folyt. köv.

Fogság és Szabadság - A Szív Országa a Lélek Gazdagsága

2011-05-01T20:20:00.002+02:00

Érzelmeink viharos tengerén mi magunk vagyunk a tenger, a csónak, az evező, mi uraljuk a szelet, s váltjuk az időt jóvá, vagy rosszá fölöttünk. Ha új kapuk nyílnak számunkra, ami mögött a szabadság fényként csillan, óhatatlan erővel törünk előre, hogy ezt magunkénak tudhassuk. De vajon képesek vagyunk-e élni (és megtartani) a szabadság adta lehetőséggel, vagy eddigi gondjaink, kudarcaink, mélyben hánykolódó, s még felszínre nem tört érzelmeink a kinyíló rését mind szűkebbé váltják, s hiába szaladunk felé, az egyre messzebbre távolodik, akár egy rossz álom. Nem értjük, mit rontunk el, hisz úgy vágytuk már ezt. Akartuk. Egyre csak magunk válunk úszó hajónk nehezékévé, hiába kormányzunk, evezünk, az irány minduntalan másfelé fordul, csónakunk süllyed. Hánykolódik az egyre viharosabbá vált tengeren. Pedig a megoldás nem is olyan nehéz. Egyszerűen annyira akarjuk, hogy akaratunk vet gátat a szabadság elérésének. Biztosítékokat akarunk, ha már elértük és a miénk, az már úgy is maradjon. Ezernyi kérdést teszünk föl, pedig a válaszok rég előttünk hevernek. Hitetlenkedünk, ingadozunk, vajon miénk lehet-e, érhet-e bennünket ekkora szerencse. S amint a kétség felmerül, az előttünk felnyíló lehetőség a végtelenbe távolodik. Lassanként elveszni látjuk, pedig a Jószerencsénk nem hiába sodorta elénk. Nem kellene mást csinálni, csak hittel, hogy jó lesz számunkra, átgyalogolni azon a kitárt kapun. Meglátni a felcsillanó sugarakat, s egyszerűen megfürödni benne, hagyni, hogy szívünket áthassa és betöltse. Nem kapaszkodunk, nem irányítunk, nem sodródunk, nincs akarat, csak elfogadás. Elfogadás, hogy számunkra ezt így adódott. Ki tudja, hány lehetőséget kapunk még, ha ezzel az egyel is képtelenek vagyunk helyesen élni, ha nem hagyjuk magunknak a csodát megélni. Az életünkben megmutatkozó és kitáruló csodák mindig ajándékok. Legyen akár a legkisebb, vagy a legnagyobb, mivel eddig találkoztunk. Szívünket szinte túlfeszíti a túlcsorduló öröm…..

Félünk talán örömmel élni, elfogadni, kapni? S ha így van? Magunk mit is adhatnánk tovább, ha gátat szabunk érzelmeinknek, s a csodákat képtelenek vagyunk elfogadni, s megélni. Csak hagyjuk magunkat, éljünk kívánalommal, hittel, hogy részünkké válhat a kapott ajándék, s hagyjuk, kiteljesítsen minket apránként, vagy gyorsvonatként a soron következő mozzanat. Ha a kapu kinyílt és mi ezt észrevettük, számunkra benne a jót, mely az örömöt, a szépet, s az igazat hordja, ne féljünk elfogadni magunkért, teljességünkért, boldogságunkért! S a fény bennünk is ragyogni fog! Átlelkesül bennünk a kapott és felismert ajándék, a Jó, s ajándékká válik másokban is az, amit majd mi ezáltal továbbadhatunk.

Ez a teljesség köre.

Ne hagyjuk, hogy eluraljon minket a félelem, hogy szabadságunkkal mégsem tudunk mit kezdeni, hogy nem tudjuk beváltani, s iránytalanul, céltalanul hánykolódunk tovább, új kapukat kémlelve a láthatáron. De lesz-e még, kapunk-e még új lehetőségeket? Ne akarjunk mindig szebbet, jobbat, többet, mint, amit a jelen pillanat odaad. Fogadjuk azt a maga teljességében, úgy ahogy van, s ha azt megtettük, léphetünk még egy lépést előbbre.

Azonban, ha a jelen pillanatot elszalasztjuk és folyton felcseréljük a jövő magunk hitt és akarat ígéretével, sosem leszünk jelen a megélhető örök pillanatában, teljes örömünkben, mert egy részünk a jövő biztosítékát figyeli, s akarja minduntalan. Itt áll vagy bukik rajtunk minden, ahol a jelen pillanat a miénk. Kérdés, kitudjuk-e a kezünket szabadon nyújtani, vagy görcsösen, marokba zárva utánakapnánk mindennek, csak hogy miénk lehessen a vélt jussunk. Néha onnan érkezik számunkra ajándék, ahonnan nem is reméljük. Szívünket tárjuk ki szabadon! Míg markolunk fontosnak hitt dolgokat, lehet kezünk a végén semmit fog.

Keressük meg mindenben a tanítást, mi miért van, s mit mutat fel számunkra az adott élethelyzet, érzelem. Ha folyton csak a magunk terhét látjuk és szenvedünk tőle, soha nem váltjuk át tudásra, tapasztalásra, olyanra, amiből már a jó fog fakadni. Mindennek értelme van, de rajtunk múlik, miféle értelemmé, s érzelemmé váltjuk magunkban. A fogság terhévé, vagy a szabadság örömévé. Vágyjuk-e az ajándékokat magunkért szabadon elfogadni?

Ne várjunk arra, hogy más mondja meg, merre lépjünk, hol, s miben rejlik számunkra a kinyíló csoda. Menjünk és fedezzük föl magunk, saját lépéseink, hagyatkozásunk és szívünk bölcsessége által. Olyan ajándékokra lelünk, melyek valóban minket gazdagítanak, éltetnek. S ez a gazdagság már más gazdagsága is. A belőlünk áradó, fakadó boldogság és öröm.

Maga a csoda.

A Szív Országa a Lélek Gazdagsága.

Götli Kinga Réka

Angyal rituálé

2011-04-18T16:18:00.001+02:00

Olvastam Eckard Strohm Atlantisz angyalai című könyvét.

Elmentünk Dobogókőre, egy hotel udvarán várakoztunk, amíg felkészültek a rituáléra az esszénus papok és mesterek, akik csillag alakzatban, 144 –en álltak 6x3-as sorokban, esszénus papi ruhában. Középen maga Eckard Strohm ült egy széken, jobbján, és balján szintén egy- egy főpap. Ők hárman közvetítették az angyalok erejét.

A betegek hosszú, tömött sorban várakoztak. Előre mentek a rokkantak, a gyerekek, a legbetegebbek. Mi is beálltunk a sorba, egészen elől voltunk, mégis több mint 3 órát vártunk, mire sorra kerültünk.

A sorban várakozva többen mondták, hogy érzik az erőt, az energiát. Én irigykedtem egy kicsit, mert én is akartam érezni valamit, de nem éreztem semmit, vagy nem tudtam, hogy mi az. Furcsa, megmagyarázhatatlan izgalommal vártuk a sorunkat, vajon milyen lesz?

A levegőben isteni finom illat szállt, fel-alá, minden olyan misztikus volt. Nézegettem, honnan jöhet, ki a célszemély, akinek ilyen jó új parfümje van, vagy a papok illatosak? De nem, finom fuvallattal szállt, suhant a levegőben az illat. A zene felidézte bennem a reiki beavatásomat. Közben még jobban fájt a fejem, és a mögöttem állók mondták, hogy 300 Km – ről jöttek ide, ezért.

1 perc 1 ember. Arra gondoltam, csak 1 perc? Nem kevés az? Bemondták a mikrofonba, hogy a kíváncsiskodók ne álljanak be csak azért, hogy megtudják, milyen ez, sőt a sima nátha elmúlik akkor is, ha kívül állnak, csak nézelődnek. Megfordult a fejünkben, hogy jogosultak vagyunk e mi is erre a gyógyításra? Meggyőztük magunkat, hogy igen, - de voltak, akik elmentek, mert meglátták az elején a beteg gyerekeket, megállapították, hogy ők ehhez képest egyáltalán nem betegek.

Amikor sorra kerültem, és leültem az egyik főpap elé, éreztem az említett finom illatot, a finom, légies fuvallatot, gondoltam, talán tényleg ők vannak beillatosítva, szentelt olajjal…

Két kezében összefogta a két kezemet, a saját kezéből pedig olyan döbbenetes energia áradt, szó szerint lüktetett a keze, nem bírta megállítani. Erre a pár pillanatra megszűnt körülöttem minden, csak arra gondoltam, hogy ez olyan csodálatos, soha- soha ne legyen vége! Fantasztikus volt! Majd a bal kezében tartotta a két kezemet, a jobbját a bal vállamra tette, aztán a jobb vállamra, majd a fejem tetejére, keresztet rajzolt a homlokomra, rám mosolygott és készen voltam. Megköszöntem, de nagyon sajnáltam elmenni onnan!

Ketten kísértek ki a középpontból, teljesen átszellemült voltam. Fejfájással ugyan, de a mennyekben éreztem magam.

Amikor hazaértem, repültem… Feküdtem az ágyon, vagy inkább az ágy felett, teljesen boldogan, néztem, de azt sem tudom, mit, hallottam, de azt sem tudtam, mit, nem odafigyeltem… elmerültem a csodában, az ágy felett lebegtem a gyönyörtől, a megrészegültségtől… Először volt ilyen élményem…

Eszembe jutott, amit a könyvben olvastam, hogy az angyalok illatát lehet érezni! Ekkor leesett a tantusz, hiszen én az angyalok illatát éreztem, és a suhanásukat! Én, aki panaszkodtam, hogy nem érzek semmit…

Szabadulás

2011-04-18T01:02:00.002+02:00

Az ember gyerekkorából igazán sok önkorlátozó hiedelmet, bűntudatot, félelmet hoz, amit aztán szinte észrevétlenül beleépít további életébe. Építőkővé válik. Csak épül az a ház, mind több hamis kővel kirakva. Mikor pedig felnőttként feltűnik egy-egy probléma, nem győzünk csodálkozni, s rettentő erővel a gyökerekig leásni, mi is lehet a majdan terhünkké váló, kiváltó ok. Válaszainkat egyaránt meglelhetjük ébren és az álomvilágban, csak figyeljünk belső hangunkra, képi világunkra, kibomló szimbólumrendszerünkre. Olvassunk a magunk írta sorok között. A segítség mindig ott van. Rajtunk áll, észrevesszük-e, vagy sem.

Valójában az élet oly csodásan rendezi, hogy a szereposztás az egyes felvonásokban aképp kerüljön ránk, hogy ezt is, azt is megtapasztalhassuk. Lehessünk vétkesek, bűnösök, becsapottak, szenvedők, sorsunk fordulásával pedig a megbocsátók, elengedők és szabadokká válók. Szemünkbe tűnnek magunk blokkjai, s megtudhatjuk azt is, miben leljük a magunk szabad és boldog áramlást.

A magunk köreit lassanként bejárjuk, s a megtapasztalás igazi útmutatássá lényegül bennünk. Az Igazság beteljesülése rajtunk át válik hatóvá.

Lassanként szívünkből azt cselekedjük, amit magunk is megtapasztalunk szenvedéseink és ez alól történő felmentésünk kapcsán. Csak így teljes a kör, így léphetünk tovább. Velünk kezdődik, s bennünk végződik minden. Csak így állhatunk más elé teljesen őszintén, felvállalva magunkat, hibáinkat, jó tulajdonságainkat. Szívünket, szavunkat, vágyainkat, rezdüléseinket. Megérezzük, mekkora ajándék befalazott hamis építőkövek nélkül önmagunkká válni.

Aki nem szenvedi meg a maga poklainak bugyrait, az hogyan is lehetne elfogadó és megértő, hogy lenne képes, igazként, tisztán segítővé válni. Magunkat is épp úgy segítjük, mint a reánk bízottakat. Az Igazság rajtunk keresztül teljesül be, csak hagyjuk és ne csüggedjünk, bármilyen szerepet is osszon ránk az Élet. Tanuljunk belőle, s lássuk az egészet. A mozgatórugót sorsunk kerekében.

Mi sem csak részei vagyunk önmagunknak. Hamis képet adna, ha egyes részeinket kiemelve jobban szeretnénk, s a csúfabbakat tömlöcbe vetnénk, örökre ott maradó sebző és folyton fájó tüskeként.

Lelkünk megszentelt, szép templomában belőlünk minden előkívánkozik, hogy sérelmeink feloldódhassanak, és teljes gyógyulásunk bekövetkezhessen. Ragyogó fénnyé válhasson bennünk, s belőlünk minden. Önbeteljesülésünk, s magunk beváltása megtörténhessen feloldozásunk után.

Tárjuk ki lelkünk templomának kapuját, menjünk be, s érezzük át, milyen az, ha a Megbocsátás engedelme megsimítja szívünket, bűntelenné váltva bennünket. Átminősülésünk elementáris erővel hat ránk.

Egyfajta súlytalan lebegés, szárnyalás, megkönnyebbülés tölti be lelkünk világát.

Lassanként kiegyenlítődik minden és létezésünk a Van állapotával indul el újra.

Nincs az már, ami bűnként belénk ivódott és nincs az ebből származó jövő további szövedéke. Nem vergődünk a magunk fonta hálóban.

Mi leszünk egyben az a személy, aki átérzi a megbocsátás erejét, s az is, aki képes megbocsátani magának és ezáltal másoknak is.

A szeretet és a kegyelem megbocsátó, végtelen hatalma szabaddá vált…

Nincs bűnös lélek, csak ítélet, amit magunkra veszünk Életünk során.

Adjuk meg a lehetőséget, hogy egyszer már végre kiszabaduljunk, s kijussunk a fénybe!

Ha ezt megtettük, az elszámolás a Fönnebbvalóval már egész más szinten indul. Nem élünk félelemmel, csak elfogadással. Nem bűnös és bűnhődő ember áll önmagunk előtt, hanem az, aki vállal és nem fél, nem védekezik, hanem elfogad. Elfogadja, hogy emberként hibázik, de javítani nem rest. Tudja, hogy ittléte szüntelen és kitartó munkával jár, melyből a nehézség sem hiányzik. Képessé válik minduntalan talpra állni, mert képes megtisztulva tovább lépni.

Újra, újra és újra. Ahányszor csak kell.

Belső templomunk nyitott kapukkal csak minket vár.

Lépjünk be elszánással és nyugalommal.

A csoda beteljesül.

Megbocsátás,

Feloldódás,

És elénk tárul egy merőben új világ.

Szabadokká válunk, s másokat is szabaddá váltunk magunkban,

Hisz tudhatjuk már, milyen az, mikor rajtunk is érvényesül mindez.

Megbocsájtás, Kegyelem a Szeretet Megszentelt Templomában.

Bennünk, általunk a Végtelen körforgásban.

Benned és bennem.

A szalmakutyákról és a bizalom megszerzésének manipulálhatóságáról – kommentár Lin-csi 77. beszélgetéséhez

2011-04-17T21:41:00.004+02:00

Vannak olyan emberek, akikkel egyszerűen nem lehet mit kezdeni az érvelés hagyományos eszközeivel, a vitázás még építő jellegű, kultúrált formájában. Velük beszélni olyan, mintha a falnak beszélne az ember. Megvan a saját vélt igazságuk, tántoríthatatlan véleménnyel bírnak mindenről. Szeretnek tetszelegni az igaz és becsületes ember, valamint az áldozat szerepében. Csak azt fogadják el, ha dicsérik őket, persze mindig toleránsnak, nyitottnak és elfogadónak mutatják magukat. Róluk szól e példázat és a kommentár.

Elsőkét magát, Lin-csi, a csan buddhista, címben szereplő tanítását idézem be, hogy tudjuk, miről is van szó:

„Lin-csi kolostorában egy reggel, megkérdezték a szerzetesek az apáttól:

– Mondd apát! Hol laknak a szalmakutyák?

– Szalmakutyák mindenhol laknak, híveim! Elvegyülnek az emberek között. Tele van velük a világ.

– Felismerhetők a szalmakutyákat apát?

– Eleinte, egyáltalán nem ismerhetők fel a szalmakutyák. Még akkor sem, ha falkába verődve találjuk őket, mondjuk egy szalmakolostorban. A szalmakutya szerzetesek és a szalmakutya buddhák a megtévesztésig hasonlítanak a valódiakra. Olyannyira, hogy maguk sem tudják: ők a szalmakutyák.

– Mire valók a szalmakutyák apát?

– Hogy megkülönböztessék magukat tőlük a nem szalmakutyák. Hogy pontosan ismerjék megkülönböztető jegyeiket, s ezeket jól megbecsüljék. Mindez, igen komoly haszonnal jár.

– Elkerülhetők-e a szalmakutyák apát?

– Nem kerülhetők el, egyáltalán. De nincs is szükség rá! Miután felismertük őket, jól lehet bánni velük, attól fogva már nem veszélyesek ránk. Csak etetni kell őket cukorkákkal bőségesen s finom szavakkal dicsérni szépségüket és elméjüket. Még akkor is, ha száraz, poros, szúrós a szalmájuk és szikkadt, szálkás az elméjük. Hallgatni kell panaszos vonyításukat és morgásukat: milyen igazságtalan velük a világ. Mindig igazat kell adni nekik, hadd nyugodjanak meg a szalmakutyák. Ez ártalmatlan, kegyes csalás. Jegyezzétek meg szerzetesek, hogy a megnyugtatott, édes álomba ringatott szalmakutyák a legjobb szalmakutyák. Míg alszanak, nem harapnak legalább. Sőt, ismerek egyet, amelyik mosolyog is olykor, amikor álmában, igazi szerzetesnek képzeli magát. – világosította fel híveit a szalmakutyaság kérdéseiről Lin-csi apát. Őszintén aggódott szerzeteseiért. Nehogy megkísértse őket az önmaga körül vakon forgolódó szalmakutya világ, a tudás és az alkotás hamis ígérete, majd hatalmába ejtse őket a csalódás.”*

Kommentár:

Mások bizalmának megszerzése (és főleg a szalmakutyáké) ma már valójában egy nagyon egyszerű és nagyon bonyolult folyamat is egyben.

Miért egyszerű? Mert mások bizalmának megszerzéséhez nem kell mást tennünk, mint egyszerűen azt mondani nekik, amit hallani akarnak (még akkor is, ha nem feltétlenül gondoljuk azt, amit mondunk. Ez ebből a szempontból nem feltétel, a embereknek általában nincsen igényük az gyakorlati valóság megismerésére, sokkal inkább otthon érzik magukat egy önmaguk által teremtett valóságban, vagyis illúzióban).

És hogy miért nehéz? Mert ahhoz, hogy azt tudjuk mondani másoknak, amit hallani akarnak, birtokában kell lennünk az egyik legnehezebben kialakítható képességnek: meg kell tudnunk állapítani, hogy másoknak mire van szükségük, vagy, hogy mi mozgatja őket. Ehhez nagyon alaposan meg kell ismernünk a másik felet, mely gyakran olyan dolgok megfigyeléséből áll, amit az illető közvetlenül nem akar közölni, csak latensen jelenik meg kommunikációjában. A másik megismerése tehát a legnehezebb vállalkozások egyike. Azonban nem lehetetlen. Az ember szükségletorientált. Az embereket szükségleteik alapján kategóriákba lehet sorolni, és vannak olyan szükséglet-kategóriák, melyek nagy általánosságban mindenkire érvényesek, meg persze olyan kérdések is, melyek segítségével szinte bárki legfontosabb szükségleteit ki lehet deríteni. Az emberek egyébként is nagyon szeretnek beszélni a szükségleteikről, és ha az ember gondosan figyel, elárulják, mire van szükségük. Aki ismeri a szükségleteket, mint motivációs tényezőket, ismeri az embert is.

Fordítsuk meg a kérdést! Amennyiben önnön bizalmuk hamis szándéktól vezérelt megszerzését el szeretnénk kerülni, vagyis a fentebb leírtak ellen kívánunk hatni, meg kell tanulnunk megfigyelni azt is, hogy ki kérdez annak érdekében tőlünk, hogy valamilyen célból elnyerje a bizalmunkat, és ki az, aki egyszerűen csak kíváncsi ránk. Ez egyszerű odafigyelés és valószínűség számítás kérdése. Figyeljük meg, hogy az illető miket kérdez tőlünk, mennyire gyakran teszi fel ugyanazokat a kérdéseket, a válaszokra milyen mélységben reagál, vissza tudja-e ismételni válaszaink, mennyire sürgős neki a válaszadás stb. Nagyszámú kérdés-válasz interakció során már következtetni lehet egy viszonylag biztos tendenciára és szándékra.

Mint ahogy igaz az, hogy mások bizalmát úgy szerezhetjük meg, ha azt mondjuk nekik, amit hallani akarnak, igaz az is, hogy úgy veszíthetjük el azt, ha egyszerűen mást mondunk. Egyszerű példa:

Amennyiben egy adott kérdést illetően osztjuk valakinek a véleményét, az bizalmat kelt, ha ellenállunk neki, más véleményen vagyunk, az már rögtön megütközést. Hogy miért? Amennyiben erre korszerű magyarázatot kívánunk adni, azt mondhatjuk, hogy a kor embere általában véve bizalmatlan és hajlamos a nézeteltérésre. A ma embere nem igazán ismeri az építő jellegű véleményütköztetés stratégiáit, sőt többnyire meg van róla győződve, hogy a sajátjával ellentétes vélemény csakis téves lehet. Ezért rögtön ellenállással fogadja a másik véleményét. Amikor pedig tartós ellenállásba ütközik, vagyis sehogy sem bírja meggyőzni a másik felet a saját igazáról, tovább áll és más partnert keres, akivel ideológiai közösséget alkothat. Az ember mindenképpen klikkek létrehozására törekszik. Korunkban azonban ennek alapja nem az összetartás, hanem a különféle érdekcsoportok létrehozása, melynek építőköve a közös vélemény és érdek. A korábbi történelemi korokban a társadalmi csoportosulások azért jöttek létre, mert a csoportok összetartozását jelentették egy közösségi célra irányulóan, vagy azért mert a tagok egyszerűen élvezték egymás társaságát. Manapság a csoportok valójában az egyéni érdekek miatt alakulnak, mivel az egyénnek túlélése érdekében szüksége van az összefogásra, a közösségi érdek elmarad e mögött.

Amennyiben pedig nem marad más, a szalmakutyákat el kell kerülni.

Hogy a szalmakutyákkal ezen túlmenően, hogyan is kell bánni, Lin-csi elmondta.**

* A történet Sári László „Reggeli beszélgetések Lin-csi apát kolostorában” című kötetéből származik

** A kommentár alapjául szolgáló szövegek „Az én bódhifám” című kötetben jelentek meg.

A jövő titkai

2011-04-17T21:27:00.003+02:00

Amikor egy kisbabát ringatsz a kezedben, a jövőre hangolódsz. Ebben a folytonos mozgásban – amelyben egyáltalán az idő létezik – te már a múlt felé hátrálsz, miközben a jövőt (a kisbabát) ringatod. A jövő záloga a kezedben van. Mit fog tenni ő, és mit teszel te? A legfőbb kérdés pedig: Mi a történések értelme? Egyáltalán, lehet-e bármiféle „értelmet” keresni, ha az aki keresi, teljesen kiszolgáltatott? Hogyan lehet a jövőt tervezni úgy, hogy nem vagyunk teljesen tisztában sem a múlttal, sem a jelennel? Ha nem látjuk a fától az erdőt, magunk is apró facsemeték vagyunk. Csak a legmagasabbra növő fák képesek rálátni az alattuk lévő rengetegre. A tudat, hogy alant az élet tobzódik, de „nekem” rálátásom van erre, emelkedetté tesz. Lerázok magamról mindent, ami aláhúz, bánt, keserít, elbátortalanít... Csak az Egészet látom. Csak az Egész alakulása visz tovább a jövőbe. Bár része vagyok magam is a folyamatnak, nem tehetek ellene. Sokan megpróbálják, de ez mindig visszaüt, és elég keményen... Akik bombákat gyártanak, bomba által vesznek el...

Akik szeretetet mímelnek, a gyűlölet haragosai által vesznek el.

Kérdés: El lehet-e egyáltalán veszni? A szavaink képesek-e kifejezni a lét mozgásainak valódi tartalmát?

Vagy csak bábuként (hernyóként...) tekergőzünk ide-oda pusztán azzal a céllal, hogy minél nagyobbat harapjunk a rágószervünk előtt lévő levélből?...

Megvan ez a világ igazán váltva? – Hát, szerintem nincs! Krisztus ugyan kereszthalált halt értünk (mindannyunkért), mégsem teremtett tiszta helyzetet. Csak egy újabb káosz nyitánya lett. Az ember, aki valójában minden porcikájában Isten (is), szívében visszazüllik a múltba (mert az a könnyebb...:)), és folytonosan felejt. Elfeledi, ki ő, miért van itt, és mi a dolga? Ezek a tévelygések húzzák le folyton-folyvást: Éhezik, mert már nem tud meglenni a szupermarket nélkül..., stresszel, mert már nem tud meglenni cégek nélkül... TV-t néz, mert már képtelen az igazi valóságot észrevenni, látni... Bulvárt olvas, mert már nincs saját véleménye... Gyereket szül, és képtelen ellátni, mert kiveszett belőle az anyai ösztön... Virágot vesz a piacon, mert amúgy képtelen értelmesen kifejezni azt, hogy: „szeretlek...” Politizál, miközben fogalma sincs a politika szó igazi jelentéséről...

Harácsol, bánkódik, hajt, öl, börtönbe megy, ön-tetszeleg..., csak egyetlen egyet nem tesz: NEM ÉL!

A jövő titka éppen ebben rejlik: Megtanulni élni úgy, ahogyan azt természetesen kell! Megtanulni nem gyűlölködni! Megtanulni: Megérinteni a másikat nem csak ujjal, hanem szóval, kedvességgel, ráfigyeléssel...

Miért is írom mindezt? Mert én is tanulom...

Kus és Nimrud nyomában

2011-04-17T20:40:00.001+02:00

Kus és Nimród után kutatva sokkal több minden tárult fel előttem, mint azt korábban sejtettem; például a Nap két minősége, az Istenek és a földi királyok eredete, mindez a rájuk alkalmazott jelzőkből és szimbólumokból bontakozott ki.

Ha a Biblia alapján vezetjük vissza Kus és Nimrud családfáját, akkor a következőket már sokak számára ismert adatokat kapjuk (amik teljesen helytállóak): Noé fia Khám (Kám,Hám). Khám fia Kus és Kus fia Nimrud.

Ha viszont a sumér agyagtáblák alapján vizsgálódunk, amit Badiny J. Ferenc A Magyar Biblia című könyve tár elénk, akkor van egy másik fontos megközelítése is Kus (Kos,Kis) vérvonalának visszakövetéséhez. A táblák alapján a következő rendszert kapjuk. AZ = Ok nélküli Ok (Egy) ketté válik IZ-re (szellem,lélek) és TEN-re ( csned,ősanyag).TEN két részre osztódott LIL-re (énlélek,fény) és KI-re (erő). IZTEN pedig életre hívta AMA-PALIL-t (Ősten,Ősvíz,Ősanya) aki KI segítségével megalkotta NIN-TI-t az Élet Folytonosítóját. NIN-TI és KI gyermeke LIL-I-AM (liliom,Lélek Anyja) nyolc virágú és a nyolcadik virágában kelt életre Kis NIN-TI az Élet Anyja/Égi Szűz Anya. IZTEN Ki ereje által Föld porát összekeverte az Élet vizével és ebből formálta EMBAR-t, ami sumérul az Istennő párját jelenti, majd hívta AMA-PALIL-t, aki Nagy Garral (erővel) loccsant a testben lévő emberre és IZTEN pedig lelket lehelt belé. Az embart/embert Kis NIN-TI fogta kézen és ők ketten együtt jöttek a Földre.

A Földön Kis NIN-Ti Hév szüze = HÉVE/HEVE lett. Ebben azaz érdekes, hogy Kus-t Egyiptomban, Etiópiában, Mezopotámiában és Arábia területén az alábbi neveken nevezték: Evechus, Hevechus, (Hevekus), Etióp-Zeusz, Apollón, Amon-Ra, Magóg, Mah-Khus/Mágus. Hevechus azaz Kus valószínűleg Kis NIN-TI és Embar/ember gyermeke, erre utal a HEVE-CHUS/HEVE-KUS elnevezés is.

Kus még két igen érdekes neve Dionüszosz és Bacchus – fiát Nimrudot is nevezték így – a hasonló elnevezés utal a képviselt erőre és vérvonalra. Keleten a kus szó szkítát/szittyát jelent, mely népünk elnevezéseként is szerepel sok ókori leírásban. Nimrud nem csak király volt és a magyarság (Mag-ság) ősapja, hanem egy beavatási szimbólum is egyben. Régen a felkent királyokat néhol nimrudként említik – fáraókat Egyiptom földjén – ezzel utalva felkent, beavatott mivoltukra. Ugyanis a Nimrud szó alapja Nibru/Nebris/Nib-Úr/Nimru párducbőr kacagányt jelent, vagyis beavatással elnyert jelképet.

Ez a párducbőr kacagány kezdetben nem párduc volt, csak a későbbiek során vált azzá. Az eredeti beavatási szimbólum a Női /Boldogasszonyi, Földanyai/ minőséghez kapcsolható. Nimród az égen Orion csillagképként (Ozirisz, Tammuz, Dommuzi) tűnik fel.

Kus-t és Nimródot olyan sok néven és jelzővel illetik, hogy a több mint 25 elnevezésből csak egy párat soroltam fel, ezért ez a cikk nem kerek egész és teljes a maga nemében. A kutatásom által fellelt információ és képanyag összetett és sok ahhoz, hogy leírjam a felszínre hozott többi összefüggést a Nap két minőségével kapcsolatban, 1-2 oldalban.

Kompromisszum

2011-04-17T18:12:00.002+02:00

A kompromisszum azt jelenti, hogy megalkuvás valami fölött, hogy mindkét félnek jó legyen. Addig és ott kell, amíg és ott, ahol nincs elfogadás. Tiszta röhej, hogy ott menjek bele kompromisszumba, ahol én odaadom magam. Viszont, ha valóban odaadom magam, akkor számomra nem kompromisszum. Csak személyes felelősség van. Akkor, csak az él kompromisszumban, aki csak így tudja elfogadni, hogy legyen még gyermek pl., vagy, aki nem lát normálisan. Csak az él kompromisszumban, akinek az élet normális történései csak így elfogadhatóak. Legyen neki, ahogy akarja. Hát persze! Ha akarja, legyen neki úgy. Nem lehet senkit megmenteni, aki el akar pusztulni! Nem lehet semmit erőltetni, hagyni kell, hogy éljen amiben akar.

Csak az kérdés tehát, hogy ha egymástól függünk, akkor felelősségre is vonhatjuk-e egymást? Vagyis normális elvárás az, ha ugyanolyan felelősséget várunk el a társtól, akivel élünk és akitől függünk, amilyet magunktól. Ha abban élünk, hogy látjuk annak értelmét, hogy az életnek oda kell adjuk magunkat, akkor normális elvárás az, ha elvárjuk, hogy a párunk is eszerint szemléljen. S csak kérdezünk tőle időnként, hogy valamit miért csinál?

Megalkuvás nem lehet alap. Az élet nem piac, ahol alkudni lehet és nem lehet minden relatív. Mindig van egy fix viszonyítási pont, amihez mérünk mindent, hogy lássuk, mi a normális. Azért vannak törvények is. Ezek nem merevséget, hanem határokat jelentenek. Csak akkor alakulnak korlátokká, merev falakká, ha a törvény nincs betartva, követve.

Tehát a fix pont a Törvény. A Törvény igazságot jelent és törvényszerűen eljárni nem más, mint mindent, ami történik és ahogy történik az adott helyzetben az igazság szerint értelmezni és helyre tenni. Ha két szemlélet ebben nem tud megegyezni, akkor az egyik biztos, hogy nem a törvényes igazság szerint szemlél. Ebből nem következik semmi egyéb, csak az, hogy a másikat maga mellett is arra kényszerít akarva vagy akaratlanul, hogy törvénytelenül éljen. Nem tudja, nem képes, vagy nem akarja elfogadni az igazságot. Ezért az az érzése, hogy ki is lehet cselezni az Élet Törvényeit. Kompromisszumokat köt, elhiteti magával, hogy ki lehet bújni cselekkel a törvény alól. El lehet menekülni az igazság elől. Ha felelősségre vonják, csak magára vethet, mert ha eleve felelősen élne, nem jutna ilyen helyzetbe. Ha meg tudjuk magunkat ítélni helyesen, akkor nem kerülünk oda, hogy más ítéljen. Ha önkritikát gyakorolunk, más nem kell, hogy kritizáljon.

A vita is akkor termékeny, ha mindkét fél az igazát leméri a normalitás fix pontja szerint. Vagyis az egyetemes igazság szerint. Pl, hogy ami van, azt mi okozza és ennek miért az a következménye, ami.

Minden helyzet más, mert az élet változások folyamata. De mivel, ami nem az igazság szerint működik, az újra is újra felmerül problémaként, gondként. Csak akkor nem lesz többé gond, ha mindkét fél magától hajlandó belátni és meglátni, hogy mi az oka a gondnak. Másképp csak örök pörgés keletkezik az adott gond körül, mert nincs megoldva. A kezelés nem elég. Abban mindig van halogatás, kompromisszum.

Megoldás csak ott van, ahol a probléma gyökere felszínre került.

Ha a kompromisszumot megalkuvásnak kell venni, akkor mindenki alkuszik valahol, saját személyén keresztül. Vagyis mindenki valahol nyerni akar mértéken felül vagy valamit mértéken felül vagy alul értékel. Sok-sok árnyalat létezik. Valaki mindenhol piacolni, alkudozni akar elsősorban önmagával szemben, valahol azzal ámítja magát, azt hazudja magának, hogy ez normális, ezt lehet, ezen keresztül nyerni lehet. Lehet, de ekkor az a helyzet merül fel, lép elő, hogy egészséges, nyugodt és boldognak lenni nem lehet. S ha idegesek, ingerültek leszünk, gyorsan kitalálunk valamit, hogy ezt is elrejtsük magunk előtt is, ne kelljen látnunk most már nem csak az okot, hanem azt se, hogy a pótcselekvéssel, megalkuvással csak újfent át akarjuk magunkat verni. Tehát, nem közeledünk így a megoldáshoz, hanem távolodunk.

Amit magunkkal szemben elkövetünk, azt elkövetjük a társunkkal, párunkkal is. Ha magunkat nem akarjuk felelősségre vonni, felelősségre von a társunk, és ezért neheztelünk rá, haragszunk stb. De ami elárad bennünk ilyenkor az a miénk. A méreg minket emészt el. Hiába, hogy esetleg mi felelősebbek vagyunk, vagy akarunk lenni mint a társunk, mert ha hagyjuk, hogy ő felelőtlenkedjen, mi milyen alapról tesszük ezt? Megalkuszunk? Akkor már nem vagyunk mi sem felelősek. Az élet így van berendezve, és nem lehet ennek ellenére rendezkedni, mert előbb-utóbb kiderül a rendetlenség. Mondhatjuk, hogy ahol az alap nem az igazság (Törvény), ott rendetlenség lép fel, ahol rendetlenség van,ott semmi nincs a helyén, ahol nincs a helyén valami, ott nem lehet tisztán látni, így egyre sötétebb lesz és zavar, egyre több pótcselekvés és emiatt a rendetlenség a káoszba vezet. Káoszban nehéz belátni az okok felé.

El lehet mondani, hogy kompromisszumokban élve és azokat meg nem szüntetve (nem égetve el) a konfliktusok tüzében, az ember fölösleges szenvedést , betegséget (egészségtelenséget) okoz nemcsak magának, hanem azoknak is, akiket állítólag szeret.

Azért van a Szó, mert mindent szóvá kell tenni, ami zavar.

Szeretet? A kompromisszum tönkreteszi a szeretetet. Mivel a szeretet pont az a valami, ami odaadást jelent, egészséget jelent. Ahol betegség áll elő vagy nyomorult érzések, ott baj van a szeretet felfogásával. Nem szerethetem magam és a társam, ha elnézem magamnak is és a társamnak is a megalkuvást. Majd a gyerekeimnek és végül mindenkinek.

Nem szabad elfelejteni, hogy mivel az élet törvényszerűségeken alapszik és nem megalkuváson, bármely megalkuvás az egész létezésre kihat és megbontja az egész életet. Hiszen a nem átvilágított sötétség elnyelheti a még létező fényt. A nem kontroll alatt levő élet, a nem tudatosan élt élet, a nem felelősen, éberen élt élet könnyű prédájává válik a megalkuvás miatt létrejövő sötétségnek. Rombolni sokkal hamarabb lehet, mint építeni, tisztítani. Egy kis hiba, rövid idő alatt óriásira nőhet.

Kompromisszum, vagyis megegyezés valami felől, ami engedményekkel jár. Veszélyes. Mert könnyen engedünk azt, amit nem kéne. A Törvényes dolgokkal nem lehet alkudozni. Az érzések nem idomíthatóak valamiféle értelmetlen logika szerint. És akkor vajon miről beszélünk? Idomítás nem lehet szabadság. Szabadon élni, szabadon szeretni éppen hogy úgy lehet, hogy ne idomítása legyen a társunknak. Mivel a társ a tükör számunkra, akkor kiderül, hogy magunkat idomítjuk valamire, amiről azt hisszük, hogy nyerünk vele valamit is. Közben éppen a szabadság vész el már az elején.

Amikor az ember Szabad, nincs szüksége kompromisszumokra.

A szeretet céljáról és a végtelenség céltalan egyensúlyáról

2011-04-11T17:10:00.002+02:00

Ha létezik egy végtelen egyensúly, akkor van-e célja a szeretet létezésének? Hiszen ami vég nélküli, az nem szolgálhat egy végcélt. Ezek alapján tehát a szeretet vagy végtelen és nincs célja, vagy éppenséggel van célja, de ez esetben véges. Amennyiben viszont nincsen célja, vajon miért akarunk tárgyat keresni számára, tehát célt találni neki, mely cél az előzőekből következően a múlandóságot vonja maga után? Vajon ragaszkodunk-e a múlandóság melankóliájához, vagy éppen csak nem tudunk mit kezdeni a szeretettel?

Miért feltűnő az ember meztelen?

2011-04-11T16:41:00.004+02:00

Egyik nap a fiam bokszer alsóban sétált a lakásban, nem bírtam nézni, rászóltam.

– Vegyél már fel valamit!

– Miért? Nem vagyok meztelen! – méltatlankodott.

– Akkor is! – kötözködtem.

– Nem értem! – csóválta fejét.

– Nem illik így mászkálni, főleg nem a konyhában! – szögeztem le.

– Én ezt nem értem! Anyuci! Áruld el nekem, miért feltűnő az ember meztelen? Nézd meg az állatokat, hogyan közlekednek, mennek az utcán, és egyébként is, ők egyáltalán nem látszanak meztelennek!

– Ez igaz…

– Neked eszedbe jut, ha egy kutya jön veled szemben, hogy meztelen van? Nézz ki az ablakon, ott ül egy macska!

– Hát… ez is igaz…

– Miért? Miért csak az ember feltűnő? Mert nincsen olyan sok szőre? Vagy, mert nincsen tolla? Miért? – faggatott tovább.

– Hát… Ezek nagyon jó kérdések, de nem tudom a válaszokat! – nyögtem, amikor ilyen dolgok jutnak az eszébe, mindig tud olyat kérdezni, amitől égnek áll a hajam, és nincsen készen a válaszom!

– Várok! – nézett rám jelentőségteljesen, hátha én majd megmondom a tutit.

– Az biztos, hogy a neveltetésünk miatt, mert már kisgyermekkorban rászólunk a babákra, hogy ne mutogassák magukat! Majd szép lassan beleneveljük, hogy azok a részek intim, privát részek, és nem szabad mutogatni! Sőt! Felkiáltunk, rászólunk, ezáltal még féltettebb, még intimebb, még sajátosabb részekké válnak a takargatnivaló testrészeink! – próbálkoztam.

– Na persze! Tényleg csak ezért? – hitetlenkedett.

– Nem tudom! Már megint olyat kérdeztél, amire nem tudok egyből válaszolni! – nyögtem a kérdések súlya alatt.

– Egyébként nem csak a toll, meg szőr miatt, ez sokkal mélyebb, és sokkal régebbi dolog lehet az embernél! – vélekedtem.

– Milyen régi?

– Ősrégi…

– Na, ne! Ezt nem veszem be! Magyarázd el rendesen! Ne csak a gyerekeknek az óvodában, nekem is! Legyen hozzám is türelmed! – követelte a jussát.

– Nem tudom! – kiáltottam fel.

– De! De tudod, csak nem akarod elmondani! – akadékoskodott.

– Jól van! Összeszedem magam! – egyeztem bele.

– Hát… tudod… Egyre biztosabb vagyok benne, hogy ez akkor kezdődhetett, amikor az ember tudatára ébredt a létezésének, amikor rájött, hogy ő egy ember, egy értelmes lény. Amikor felfedezte, hogy csodálatos szelleme belekerült egy ilyen testbe, ami bizony működésileg hasonlít az állatokéhoz. Ezt talán szégyellni kezdte, és ezért öltözött fel. Minden a tudással kezdődött… Aztán az évezredek során különböző elvárásokat támasztott a társadalom az öltözködéssel kapcsolatban, ilyen módon próbálta az embereket az erkölcsi normák betartására kényszeríteni. Az ember azt hitte, hogy okosabb, és különb az állatoknál, ezért muszáj kifejeznie ezt az öltözködéssel, meg miden mással, hogy még véletlenül se keverjék össze őket velük!

– Értem! Már megint ezzel az emelkedett spirituális szöveggel jössz! – méltatlankodott.

– Jó! Ha te jobban tudod, akkor mondd meg te! Tessék! Na… miért? – kérdeztem.

– Én nem tudom, azért téged faggatlak! Nem azért, mert fázik? Miért van az, hogy az ember nem bírja a földi klímát ruha nélkül sem télen, sem nyáron? Hiszen ez az otthonunk, itt élünk mi is, mint az állatok, és a növények, és ők nem öltöznek fel soha! Nem laknak fűtött lakásban! – nevette.

– Talán elkorcsosultunk a ruhák miatt…

– Mert felöltöztünk, ezáltal elveszítettük az alkalmazkodó képességünket?

– Hát… Talán… Én nem tudom…

Még sokáig beszélgettünk erről a dologról, de nekem sem volt meg a teljes válasz.

Tegnap, amikor a piros hetes buszon ültem, eszembe jutott, és magamban mosolyogtam. Milyen lenne, ha most itt mindenki meztelen ülne? Na, persze! Állati vicces lenne, mindjárt kitérne a hitéből mindenki, sőt közszeméremsértés, meg egyéb hasonló dolgok…

De gondoljunk csak bele! Ma is vannak primitívebb népek, akik csak egy ágyékkötőben élik napjaikat, és senki, sőt még mi sem botránkozunk meg rajtuk! Elfogadjuk teljesen természetesnek!

Vajon velünk, civilizáltnak nevezett emberekkel mi történt? Miért feltűnő tényleg egy ember, ha mondjuk, végig sétál a Váci utcán meztelen? Esetleg bemegy egy nagyáruházba vásárolni? Valljuk be, hogy azonnal beindulna a fantáziánk, és szórnánk rá az ítéleteket: „Ez nem normális! Hívjuk a mentőt? Rendőrt? Gyorsan tűntessük el, ne is lássuk!”

Miért?

Miért van ez így? Persze, társadalmi elvárás, morál, erkölcs, stb.

De most hagyjuk ezeket!

Miért?

Az elfogadás, vagy a rejtegetés miatt? Miért nem fogadjuk el a testünket úgy, ahogyan van, ahogyan Isten adta? Miért mennek olyan sokan plasztikai műtétre, fodrászhoz, kozmetikushoz… pedikűr, manikűr, masszázs, dietetikus?

Miért diétázunk, miért takarjuk magunkat? Ha meglátunk egy meztelen embert, akkor az felhívás keringőre? A ruha eltakar? Mit rejtegetünk? A szexualitást? A testi „hibákat”?

Esetleg azt hisszük, hogy a szép ruha eltakarja a lelkünket is más elől? Miért?

MIÉRT?